II. Section

A főhadnagy bájos ember. Bármilyen hangot, jelzést vagy szimplán egy gyenge fintort is, évekig képes tárolni emlékei között... "Bármit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon!"

Meggondolatlanul cselekedtem, mikor Haroldot szárnyaim alá vettem. Nem tudom miért csináltam. De már nem vonhatom vissza a kijelentésemet.

××××××

Reggel minden ment a szokásos tempóban, semmi érdekeset nem vettem észre. Azt reméltem, hogy majd megtudok valamit a szóbeszédekből, a Cochemes téma kapcsán. Reggeli közben füleltem mint mindig. A szakács, igencsak beszédes ember volt, tőle mindig megtudtam amire kíváncsi voltam. Úgy látszott a felnőttek fele nagy lázban égett, míg mások erősen titkoltak valamit. A katonák nem mutatják érzelmeiket, de ők annyira jól fedik, hogy az már feltűnő. A reggelinek vége lett, de feltűnt valami... Harryt sehol sem láttam. Lehet szimplán bealudt, vagy még mindig faggatják őt. Azért szúrt ez szemet, mert én vállaltam felelősséget érte.

A mai nap azért okozott örömöt, mert ma az erdőben fogunk "próba háborúzni". Ezt a feladatot, az újoncok nem csinálhatták, de a tapasztaltabbakból is válogattak a vezetők. Erre azért volt szükség, mert igazi fegyverekkel "játszottunk". Ami annyit takar, hogy igazi sebeket is ejthetünk velük... vagyis nem játék. Természetesen golyóállócuccokat vetettek fel velünk. Néhány kalandvágyó fiú, nem engedelmeskedik ennek a parancsnak és hagyja, hogy lelőjék. Pont ezért van az, hogy csak kijelölt testrészekre szabad célozni. Engem, természetesen beválogattak. Két csapatra osztottak minket. Az egyik osztagot a "fehér" név illette, a másikat a "zöld". Ebből a játékból valamikor versenyt is rendeznek.
Az én csapatom volt a fehér. Négy lány és hat fiú. A másik csapatban szintén ez volt a felállás. Megkaptuk a fegyvereinket és Campbell hadnagy elmondta a szokásos teendőket.
- Az erdő negyed részénél játszunk, vagyis attól a kapufától a nagy fáig. - kezdett bele - A szabályok a következők: szigorúan tilos fejre, mellkasra, gyomorra, combra, nyakra és csuklóra lőni. Ha valaki megsérül, a próba abbamarad. Ha valakit lefegyvereznek, az kiesik. Aki földre kerül miközben fegyvert fognak felé, az kiesik. Aki a kijelölt részt átlépi, kiesik. Lehetőleg civilizáltan játszatok. Ha nem muszáj, ne lőjetek. Javasolnám hogy osszatok szakaszokat. A fehérek a fehér követ védik, a zöldek a zöld követ. Ha a csapatokból valaki megérinti az ellenség kövét, a csapat nyert. RAJT!
Hirtelen a két egylet elindult az ellenkező irányba, mintha robbanás történt volna közöttük. Miközben Campbell a beszédét tartotta, felmértem a távolságot, az esélyeket és meglestem ki nem vett fel golyóállót. Miután megérkeztünk a fehér kőhöz, a másik csapat egyet lőtt a semmibe, jelezve, hogy részükről a játék elkezdődött. Az első párperc roppant eseménytelennek bizonyult. Senki nem mozdult semerre, gondolkoztak hogyan lépjenek. Míg ők a másik brigád tetteit találgatták, én elindultam. Ez a gondolat nem csak nekem jutott eszembe. A fehérekből páran hozzám hasonlóan tettek, de fülemet mások lépte sunyisága is megcsapta. Út közben a zöldektől valaki lelépett a kijelölt területről, kiesett. Nyilván első játéka lehetett, ezt a hibát én is elkövettem már. Eggyel kevesebb...
Lassan a játék végre megindult. Mindenki bujkált a fák mögé, futkostak és egymásra fogták fegyvereiket. Hirtelen két zöld termett előttem. Az egyik rám fogta a fegyvert, a másik jobbnak látta, szeretett kövüket védeni, mert már négy elvtársam ólálkodott körülötte. A velem szemben lévő zöld, egy kissé kövér, ügyetlen fiú volt. Társa hirtelen mozdulatára szegezte figyelmét, nem törődve azzal, hogy a kezéből kiforgattam a fegyvert. Fel se fogta mi történik már ki is esett. Tovább settenkedtem. Miközben a társaim elterelték a figyelmet a zöldeknél, én a kő mögött próbáltam szerencsét. Csalódtam aznap a zöldekben... Hátul mindössze egyetlen egy árva fiú védte a követ. Mosolyogva nyomtam a fegyvert az állkapcsához. Tilos volt ugyan, de jól esett. Láthatóan meghökkent. Röhögve löktem arrébb, miközben a társai még mindig nem vették észre a jelenlétem. A fiú viszont felfogta végre hogy mi történik és segítséget hívott, miközben velem próbált harcolni. Felesleges volt, mire segítettek volna, már megfogtam a követ. A társaim ujjongani kezdtek. Gratuláltak nekem, miközben én még mindig a kitörő röhögőgörcs ellen küszködtem.
- Fejlődsz Richardson! - fogott kezet velem Campbell hadnagy
Elégedetten sétáltam az öltöző felé. Felvettem a egyenruhámat és nagyteremhez siettem. Két perc múlva ebéd lesz. Farkas éhes vagyok!
Az örömöm hamar elszállt mikor megláttam őt... Megfeledkeztem róla, ezért kissé érdekesen reagáltam mikor a tekintete találkozott az enyémmel. Harry arcán látszott, hogy eléggé agyal valamin. Idegesen babrált ujjaival, ajkába harapott. Megindult felém, de mikor léptem egyet az egyik üres asztal felé, valamiért ő is leült. Lehet csöppnyi sokkot kaphatott reggel vagy valamivel jól fejbe vágták a kiképzésen. Kicsit megrémültem, mégis mit akarhat nekem mondani. Próbáltam nem figyelni rá. Megnéztem a mai ételt. Hús... kitudja minek a húsa, vagy milyen része... hús. Meg az egy hetes penészes kenyérből is maradt még... Hát Rochell... ma diétázol! Sóhajtva megpakoltam a tálcámat a húsnak nevezett moslékkal és leültem a kiszemelt asztalhoz. Barátkozni próbáltam az előttem lévő étellel. Olyan éhes voltam, hogy akár a sarokban lévő bogarakat is élve megettem volna. Hirtelen valaki hanyagul az asztalra dobta a saját adagját és leült elém. A falat is megakadt a torkomon, mikor zöld íriszével találtam szembe magam. Az egyenruhához tartozó sapka alatt, göndör fürjei rakoncátlanul kukucskáltak ki. Egy ideig csak reakciómat figyelte én pedig az övét. Többször szóra nyitotta száját, motyogott valami "szia" félét és kényelmetlenül fészkelődött a széken.
- Mi-miért álltál ki mellettem? - nyögte ki. Hangján hallatszott hogy megviselte valami
- Miért érdekel? - vágtam rá
- Azt mondták te se-segítesz majd nekem. - dadogta
- Összezavartak, igaz? - a villámat a tálca szélére helyeztem, érdeklődve figyeltem Harryt
- Az nem kifejezés! - nevetett kínjában
Megsajnáltam. Borzalmas lehetett neki. Meghalt az anyja, az apja, soha nem látta még a zajló háborút, és még ki is készítik az itteniek. Ha gyerek lenne, nem lenne annyira durva ami vele történik, de ő leélt egy életet úgy, hogy nem tudta mit kell tenni ha bekopog nála a kegyetlen sors. Bólogatva mellé ültem és a vállára tettem a kezem.
- Segítek. - mosolyogtam
Harry még mindig nevetett. Ki tudja mi zajlik le benne. Kicsit megkönnyebbült mikor rámosolyogtam.
Megszólalt a harang, ami azt jelentette, hogy vissza kell mennünk. Harryvel együtt hagytuk el az épületet. Kitágult szemekkel figyelte a feladatsorokat.
- Ha nem voltál katona, akkor rendes suliba jártál? - kérdeztem
- Nem. Magánsuliba. Anyám tanító volt.
- Akkor gondolom nem voltál kiképzésen sem... Valami speciális edzésen szerezted ezeket? - böktem az izmaira
- Apám volt katona. - mosolygott
- A fegyverrel tudsz bánni? - sok volt a kérdésem, de mint "felelős" muszáj volt tudnom, miben jó és miben nem.
- Az újabbakhoz kicsit értek, de a itteniek idegenek számomra. - nézett a lövőtérre
Nem sok dolgot tudok Harryről. Sosem voltak barátaim, nem tudom hogy kell szerezni. Harry az első pillanattól szimpatikusnak és érdekesnek tűnt. Sok kérdésem és mesélni valóm lenne neki, de nem hiszem hogy lesz az ilyesmikre időnk. Kicsit elszomorít a gondolat, hogy amit tudni fogok róla, csak annyi, hogy ügyetlen és kedves...