III. Section

 Vacsoránál Harry ismét elém ült. A kiképzésen végig engem keresett a szemével, úgy tűnt mondani szeretne valamit. Lett volna időnk beszélgetni, de nem tette. Kedvtelenül matatott az előtte lévő ételben. Hol a földet nézte, hol a kajájára pillantott, néha-néha az órát is megleste. Már régóta bánthatja valami és fájt hogy nem tehettem semmit. Miután megszólalt a kolomp, lopva rám pillantott, szélsebesen felállt, villáját tálcájába dobta. Megtörten állt fel. Semmit nem evett, csak a kenyérből csípett két falatot. Azt is azért, mert tudhatta, hogy talán rászólok, hogy egye meg. Harry semerre sem pillantott, csakis a földet nézte. Ledobta a tálcát a helyére. A fiúk részlegéhez sétált, majd a lépcső alján megtorpant. Oldalra emelte fejét és szeme sarkából engem kémlelt. Hirtelen kapta el tekintetét és ismét útnak eredt.
 Egy ideig Harry minden étkezésnél ezt csinálta... A kenyeret ugyanott lyukasztotta ki, hogy ne tűnjön fel, az ételt ugyanúgy a pokolba kívánta volna. Mindig rám pillantott, de talán csak azért, hogy ne tűnjön túl bunkónak. A kiképzéseken sem vágott különösebb arcot. Sokszor elbambult merengés közben... sokszor le is szidták e-miatt.

××××××

 Az eső szakadt, az üvegen nedves pára pihent. A lefelé kószáló cseppek sírásra emlékeztettek. Órákig tudtam nézni ahogy versenyeznek egymással. De az idő sürgetett, le kellet érnem az udvarra. A tegnapi nap rettentően fárasztó volt. Tele voltam zúzódásokkal, horzsolásokkal, vágásokkal, izomlázam volt. Alig tudtam megmozdulni. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor a naptárra pillantottam. Ha jól számolom, ma sulinap lesz. Minden második héten tartunk ilyet, hogy a gyerekek ne felejtsenek el olvasni, számolni és írni. Csak ezt a hármat szoktuk gyakorolni. Nagyon jó kikapcsolódás, főleg a nagyoknak, hisz ők már nem tanulnak újat 3. óta. Erre a három tantárgyra van szükség leginkább, egy háborúban. Az iskolák a falunkban nem rég szűntek meg, csak 10 éve. A nagyobb városokban már vagy 50 éve semmilyen intézmény sincs, működésképes állapotban. Ezért vannak olyanok, akik nem tudnak olvasni vagy írni. De számolni muszáj.
 

 A lépcsők meghódítása egy örökkévalóságnak tűnt. Ásítozva ültem le ismét reggelizni. A teremben már nem sok ember tartózkodott, kicsit elaludtam. Csak egy kis kenyeret vettem el a pultról. A többi választék, a két nappal ezelőtti hal, meg egy kis poshadt tej. Harry sem ült már az asztalnál, amit furcsálltam. Én se ültem asztalhoz a kenyeremmel, hanem egyből az udvar felé vettem az irányt. Az egész területet elöntötték a gyerekek és a tisztek.
A suli, olyan volt mint máshol, annyi különbséggel, hogy itt nincsenek osztályok. Első, második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik, tizedik, és tizenegyedik és évfolyam volt. Az egykorú diákok össze voltak vonva, ez nevezhető osztálynak is. Termek is voltak, jó messze az otthontól.
Megvárták míg az utolsó tiszt is az udvarra lép. Én megkerestem az osztályomat. Ismét Harry tekintetével találkoztam, úgy döntöttem mellé lépek... ő még nem tudja mi ez az egész.
 Általában Leslie mellé szoktam állni. Ő volt az egyetlen fiú/élőlény akivel egész jól elvoltam. Persze nem olyan módon, hogy együtt jártunk fagyizni a haverokkal nyáron. Leslie és én, mindig benne voltunk a legjobbaknak szánt feladatokban. Nem volt tapasztalatlan, mint a legtöbb itt tartózkodó, ahogy én sem. Sok közös dolog volt bennünk. Annak idején, még valamikor nagyon régen, egy óvodába és iskolába jártunk. Nem sokszor beszéltünk, de mikor volt valami kérdésünk, vagy problémánk akkor kétségkívül egymást kerestük. Csak neki persze voltak más ilyesfajta barátai. Leslienek volt egy kiszemeltje is. A lány törékenynek és kedvesnek látszott, a feladatát mindig elvégezte. Kevés ilyen lány van mostanság.
 - Most mi lesz? - Harry félénken pillantott rám
 - Elmagyarázzák, ne aggódj! - igazából én magam sem tudtam, mi történik. Az én tudásom kevésnek bizonyult, hisz azt hittem szimplán a háború fejleményeit mesélik el, de ez nem így történt...
 - Egy kis figyelmet, ha kérhetnék! - köszörülte meg a torkát az igazgató - Köszönöm. Bizonyára nem értik miért hívattam ide önöket. - sokan egymásra néztek és sutyorogni kezdtek, de közben elképedve figyelték az igazgatót - Ez a rövid tájékoztató, inkább az újonnan idetévedt harcosoknak szól. - Harry idegesen és türelmetlenül bámulta a férfit - Akik már itt vannak egy ideje, ne reménykedjenek újdonságban. Nos, eljött idő. Beköszöntött a nyár... - más gyerek ilyenkor ujjongani szokott. A mi gyomrunk görcsbe rándult. Sokan meghőköltek. Az újoncok -köztük Harry- egyre inkább kezdtek megrémülni és egyben begőzöltek. A férfi várta a reakciókat, majd folytatta - Ami annyit takar, hogy 3 hónapon keresztül, 3 helyszínen, beálltok a szövetségeseinkhez harcolni a háborúban... A legnagyobbaknak kötelező. - ekkor Harry hirtelen elsápadt és kissé megrogyott. Utána kaptam, de ő már a földön volt. Arcát kezébe temette. Mindenki őt figyelte, de esze ágában sem volt felállni és elmenni. Végighallgatta az igazgatót - A kisebbek közül, kiválasztjuk a legjobbakat. Aki jönni kíván, tegye! - beszédét befejezte, de senki sem ment el, mert még voltak dolgok amiket elkellet mondani nekünk.
 Hamarosan nagy lett a forgolódás, mindenki ledöbbent. Már két éve, hogy nem háborúztunk. Mindenkit váratlanul ért.
 - Jól vagy? - ültem le Harry mellé
 - Miért teszik ezt velem? - motyogta
 - Vannak így még egy páran, rajtad kívül. - hajolt felé Leslie
 - Nem... nincsenek. 
 - Na jó, ez már nevetséges! - elrántottam Harry kezét az arcából és homlokon csaptam. Sajnáltam őt, de nem bírtam már nézni.
 - Ezt most mért kellet? - pattant fel
Nem válaszoltam neki. Láthatóan megsértődött. Leslie egy ideig kimeresztett szemekkel nézett, aztán hangos nevetésbe kezdett. Nem szokott ilyet csinálni, de most nagyon rájött. A mellette álló Michael is megmosolyogta barátját. Kis idő múlva Harry is kuncogni kezdett. Szórakozásukat az igazgató mély hangja zökkentette ki.
 - Nos, sok kérdéssel halmoztak el... - mindenki neki szentelte figyelmét és folytatta - Az első helyszín; London, Anglia, második; Rabat, Marokkó és a harmadik... - az ember elhalkult és hatásszünetet tartott. Sejteni lehetett, hogy ez elég nagy mély víz lesz. Kollégáira pillantott, nyelt egyet és kibökte - ... Drezda, Németország
 Az ütő is megállt bennem, ahogy mindenki másnak, mikor kimondta az utolsó helyszínt. Részben örültem, mert esélyt kaptam a sorstól... Németország, bingó!
 Másrészt pedig félelem kezdett kialakulni bennem egy pillanatra. Drezda, a hírhedt "náci városok" fénypontja. Vehetjük rasszista kifejezésnek is, de a hideg rázott mikor felhozták ezt a helyet és őket.
 A másik két helyszín roppant ismerősen csengett és nagyjából tudtam mire számíthatok. Hallottam ezt-azt Marokkóról és Angliáról... de mikor Németország jött szóba, inkább felálltam.

 Lassan oszlott a tömeg, mentek a saját termükbe. Harrynek elmagyaráztam megint mi történik. Szegény, sokat kap a nyakába, de látszik, hogy emészti.
 A suliban nem sok minden történt, kicsit tanultunk a három városról. Főleg a nácizmusról. Könyveink és füzeteink nem voltak, ha muszáj volt valamit felírni, azt a táblán tettük. Padok helyett, egyszerűen aki elfáradt, leült a földre.

 A nap unalmasan telt. Úgy gondoltam, vacsora után már semmi sem történhet... De tévedtem.
Harry végre evett egy kicsit, majd hamar felállt az asztalról. De nem a fiúk felé ment, hanem a lányokhoz. Vállat vontam és ettem tovább. Mikor befejeztem, én is elindultam felfelé, de valaki megfogta a csuklóm és visszahúzott. Egészen a raktárig vonszolt, becsukta az ajtót, majd felcsukta a villanyt. A picurka helyiséget fény töltötte be, ami megvilágította Harry arcát. Kicsit meglepődtem viselkedése miatt.
 - Mit szeretnél? - kérdeztem halkan
 - Csak egy szívességet kérnék...
 - Egy szívességhez bekellet ide rángatnod. - forgattam a szemeim
 - Kint nagy a zaj. - vont vállat
 - Szóval mi lenne az?
 - Segíts...
 Arcáról több mindent le lehetett olvasni, nem tudtam pontosan mire céloz ezzel a szóval. Értetlenül néztem rá. Kinyitotta az ajtót és villámgyorsan elhúzott. Furcsa ez a fiú... nagyon furcsa.