7 éves voltam, mikor egy nap anya és apa nem jött haza a "munkából". Nem féltem, hisz volt már ilyen.. De az okát sose tudtam.
Lefekvéshez készülődtem késő este, s még utoljára kinéztem az ablakon, hátha hazajönnek.. De nem tették. Aznap éjjel a szokásnál is hangosabb zajok csapták meg a fülem, míg el nem aludtam. Eddig néhány puskaszótól, vagy emberek hangjától zengett a falu. De azon a napon talán még ágyút is hallhattam. ..Másnap elaludtam, mert megszoktam hogy anya ébreszt, minden reggel. Akkor viszont sehol senki nem volt...
Egyedül voltam 3 napig egy jéghideg lakásban, hisz tél volt. Tudtam mit kell tennem, de aggódtam a szüleim miatt. Egyszer csak, mikor már kezdtem azt hinni, nem jönnek haza, apa beállított. Arca csupa vér, elvan gyengülve és fél.. Látszott hogy borzasztóan bántja valami és megkönnyebbült mikor épségben láthatott.. Átölelt és lassan, remegő hangon, reszkető kézzel megcáfolta állításom. De cseppet sem nyugtatott meg amit akkor hallottam.
- Fi-figyelj Rochell.. Tu-tudod nekem és any-anyának dolga akadt. N-nem mondtam el neked valamit, amiről tudnod kéne.. 30 éve ólálkodik valami.. valami gonosz. Í-ígérd meg hogy vigyázol magadra! Kérlek Rochell...
Persze ma már rájöttem, hogy az a "gonosz", ők az ellenségeink. Ugyanis benne voltam egy javában zajló háborúban. A mi falunkat csak aznap, mikor egyedül voltam.. aznap találták meg. Az előtt is ment a lázadás, de sajnos azon a napon fel is figyeltek rá.
Apa hetente hazajött, hogy megnézze jól vagyok-e. Egy nap viszont ez megszűnt.. és mikor már 1 hónapja nem láttam az apámat, úgy döntöttem, megyek és megkeresem.. Tényleg azt hittem, felállok, elindulok egy irányba a jeges úton és megtalálom.. Naiv gyerekkorom akkor ért véget.
Mondanom sem kell, hogy több mint 2 hónapja nem jártam iskolába, de szerintem az utóbbi napokban az iskola is bezárt..
Mentem, mentem és mentem. A köd miatt fogalmam sem volt hol lehetek... Gyerekek hangját hallottam meg a közel távolban. Ezért a hallásomra hagyatkozva elindultam a hangok irányába. Egy hatalmas épület állt a dróttal körülvett kőkerítés mögött. Mit sem sejtve, benéztem a kapun..
- Hát maga? - ordított felém egy felfegyverzett nő, aggódóan. Gyorsan visszaléptem párat, de a nő kijött a kapun és berángatott. - Ki vagy te?
- Rochell. - válaszoltam félve
- Mit keresel idekint? Hol vannak a szüleid? - hangja lágyabb lett, de még mindig fennhangon beszélt
- Én csak.. elindultam megkeresni őket.
Ezután nem szólt egy szót se, bevitt a kicsit sem szimpatikus épületbe. Egy mogorva férfi állt elénk, s a nő elmagyarázta neki hogy idetévedtem. Tovább mentünk egy hosszú, hosszú, lépcsőn, egy szobába. Oda "belökött" a nő és ott hagyott egyedül. Fél órával később visszajött, elmagyarázta a helyzetet... vagyis inkább közölte a napirendet.
- Nos, Rochell ön hány éves?
- Hét.
- Tisztában van vele, mekkora bajba kerülhetett volna, azzal hogy ön felfedező útra megy?
- Igen.
- Hát Rochell ön mostantól, 18 éves koráig itt fog élni és minden nap jelen kell lenni a kiképzésen, 19-kor villanyoltás, 5:30-kor ébresztés, 5:40-kor reggeli, 12-kor ebéd, 18-kor vacsora.
Nem tudtam meg sokat és fogalmam sem volt, mi hol található. Első pár hét roppant nehéznek bizonyult, nem szoktam hozzá az ilyen életmódhoz..
Ma már beletörődtem, hogy én itt élek és minden nap kemény edzéseken veszek részt, ha akarok ha nem. Ha nem sikerült valami, addig kellet csinálnom, míg tökéletessé nem vált. Ha a szabályokat megszegtem, komoly büntetéseket kaptam. Fiúknak és a lányoknak egyaránt ugyanazt kellet végezni. Az egész olyasmi volt mint egy katonai iskola, csak innen nem jártak haza a gyerekek, hanem ott éltek. Nem volt telefon, számítógép, ritkán akadt ha éppen meleg víz folyt. Beosztások is voltak, hogy ki segítsen a konyhánál, a takarításban vagy bármi másban, plusz munkaként. Ugyanis szakács csak 1 volt, az is borzalmas. Tisztek voltak, tábornokok és vezérek. Mindenki kapott egy külön edzőt, én például azt a nőt, aki engem megtalált. Ők akkor kellettek, mikor valaki valamit elrontott. Lehetett az bármi, akár egy apró fogást is reggelig tarthatott tökéletesen megtanulni..
Szenvedtem én idebent rengeteget, de sosem bántam meg hogy aznap idetévedtem. Nem tudtam hol az anyám és az apám. Hiányoztak, de éreztem hogy még élnek és csapdába estek. Segítenem kell rajtuk. Ezért is próbáltam mindent tökéletesen véghezvinni. Ritkán akadt hogy elérzékenyültem, de még ritkábban mosolyogtam. Az egykoron vidám falucskámban megállt az élet, folyton zuhogott az eső és a köd se múlt el egy pillanatra sem.
Hamarosan betöltöm a 18-at. Háború idején, igaz akár 14 évesen is elmegy az ember katonának. De nekem muszáj volt itt roskadnom, hisz az árvaházban így megy. Pedig én nem voltam árva és nem is vagyok... Remélem.
