I. Section

Vége volt a napi kiképzésnek és kivételesen nem kellet plusz munkát vállalnom. A mai nap eléggé kemény volt, csak arra vágytam hogy lefürödjek és aludjak. Még az a jó, hogy vacsorát sem kaptunk, mert aki be volt osztva, nem jelent meg, ezért egész este azt kellet hallgatni hogy őt szidják.. Szegény gyerek nagyon megbánhatta..
 - Hát hiába.. nehogy már ételt is kapjunk, egy ilyen nap után.. - egy lány akivel -többek között- egy szobán osztozok és kicsit se csípem a hisztis buráját, bejött az "odúnkba" az alattvalóival.
Kész csoda hogy egy katonai árvaházban is vannak ilyen plázacicák.. Oké, én sem örülök, hogy nincs kaja, de az a legkisebb problémám..  

 ××××××

 Este takarodó után, valamiért, akármennyire is fáradt voltam, nem bírtam aludni. Ilyenkor minden apró neszt hallok és minden porszem tökéletesen kirajzolódik, szemem világának. Akár egy macska.. Ijesztő, de ilyenkor olyan, mintha egy másik világban lennék. Ez egy különleges adottságom lehet.
 Lehetett vagy fél tíz, mikor majdnem bealudtam.. de a folyosóról hangok szűrődtek, a szobánkba. Régen keveredtem már bajba, ennek örültem is, de valamiért most felkeltem és hallgatózni kezdtem.

 - Szóval.. azt mondja Cochemben tartózkodnak olyan foglyok, akik már 10 éve eltűntek? Lehetetlen..
 - Tegnap kaptunk erről egy jelentést.
 - Ez akkor sem lehetséges kérem.. Németországban az átlag szerint a foglyok, maximum 3 évig maradnak életben.. A rabszolgák meg legfeljebb 5-6 évig.
 - Én azért utánanézek. Sok rokonom veszett oda 10 éve Németország felé.

Ezután nem hallottam semmit... Ez épp elég volt hogy fölfogjam, talán a szüleim is ott lehetnek..
Rég éreztem már ilyet, de felcsillant a remény apró szikrája a szívemben. Ennek nem kellet volna bekövetkeznie. Ha reménykedni kezd az ember, csak az lesz belőle, hogy hatalmasat esik pofára. Viszont a kaland is hiányzott. Változást akartam. Mást nem odaveszek, de legalább megpróbálom.

×××Másnap×××

Szokásos napirend, szokásos ordibálás, szokásos nyafogás, szokásos puskaszó.. Mint minden..egyes..nap.. Most is hamarabb kész lettem mint a többiek, de nem volt kedvem bemenni. Nézni akartam az utcát. Nézni a harcot. Ma még az sincs... király. Viszont csend volt, ami szokatlan. Túl nagy csend.. Tudtam hogy az ellenség tervez valamit. Furcsán hangozhat, hogy egy ilyen helyen unatkozik az ember.. de ha már 10 hosszú-hosszú éve itt dekkol.. akkor sajnos egy idő után belefárad.
- Richarson! - rántotta meg a vállam egy felügyelő - Érdekesnek találja a kihalt utcát?
- Ami azt illeti.. - válaszoltam volna a költői kérdésre, de félbeszakított
- Látom ma igencsak beszédes kedvében van kérem.. Meglátjuk, így marad-e ez ha megcsinálta még 3x az akadálypályát... - más a helyemben igazságtalannak találná.. de én szerettem az akadálypályákat - Nem hallja? MOST!
Megráztam a fejem, majd odafutottam a pálya elejéhez. Ami szomorú volt, az az, hogy mire végigmegyek az akadályokon, eltelik másfél óra. Szóval a vacsorának ma is annyi..

Szakadt az eső, én pedig alig vártam hogy lefeküdjek. Miután végre a végére értem, lezuhanyoztam és gyorsan az ágyra vetettem magam. Álmomban megtaláltam anyát és apát.. szép is volt, amíg fel nem riadtam, valami hatalmas csörömpölésre. Felültem és körbenéztem a szobámban. Semmi.. Aztán, nehezen, de lehunytam a szemem. Viszont mikor már majdnem elaludtam volna, újból hallottam valamit. Biztos kint verekszik valaki... -gondoltam magamba. Viszont emberi hangokat nem hallottam, csak egyet.. Kómásan másztam ki az ágyamból. Kíváncsi voltam ki lehet az. A nap már kezdett előbújni, így féltem hogy netán meglát egy őr. Óvatosan, halk léptekkel siettem oda az ablakhoz. Egy fiú volt. Ügyetlenül botladozott össze-vissza. Talán megsérült. Jó volna azt mondani hogy csak részeg. Viszont, ahogy a nap halvány fénye egészében megvilágította a srácot, látszott hogy kutya baja, legfeljebb zavarodott lehet. De az árvaház környékén, igencsak akad egy-két csapda szerteszét. A fiú csak bujkálni akart, de fogalma sem volt a szerencsétlennek, hogy épp egy kisebb csapda felé tart. Még én is megmosolyogtam ahogy rohangászott az utcán. Nyilván eddig gőze sem volt a háború fogalmáról. Kicsit megsajnáltam. Ha most az a 8 éves pici lány lennék, odakiáltanék neki, hogy vigyázzon. De sajnos mint mondtam.. senkiben nem lehet bízni. Talán ő is a "gonosz"-hoz tartozik. Sosem lehet tudni.. A fiú bele is lépett az említett kelepcébe. Azt viszont már nem tudtam, nem is akartam végignézni. Meglehet, hogy nem esett baja. De nem értem.. miért is érdekel ez engem?

Visszafeküdni már nem tudtam, mivel alig 5 perc múlva ébresztés. Így hát elkezdtem az öltözködést. Most dupla időm lehetett mindenre. Az az 5 perc elég volt, hogy összekapjam magam, az elkövetkezendő pár percet pedig végiggondolkoztam. Ezúttal egy férfi jött be hozzánk ellenőrizni, amit eléggé érdekesnek találtam. Ugyanis a fiúk és a lányok külön osztályon voltak. Ebbe az is beletartozott, hogy a férfi és női tisztek is, egyaránt külön végezték feladataikat.

××××××

Az erdőből rohantam ki, ami még az árvaházhoz tartozott... elég nagy ez a terület. Visszatérve, éppen a célba lövéshez igyekeztem volna, de megpillantottam valamit a kapun kívül... vagyis valakit.
A csoporttársaim már javában odabent lövöldöztek, de én ott leragadtam. Ő volt az. A fiú. Azonnal odarohantam a főhadnagyhoz, hisz ő volt hozzám legközelebb. Elmondtam neki hogy kint van valaki. A kiképzést felfüggesztették és a fiút "kihallgatták"
- Halljam ki vagy? - szólt a hadnagy. A fiú nem válaszolt, nyilván sok volt neki ez az egész.. de lehet titkol valamit - Hogy hívnak és miért jöttél? 
- Harry! - bökte ki végül - Harold Edward Styles a nevem.
- Styles.. - a hadnagy elgondolkodott egy pillanatra - Ki küldött?
- Se-senki.. én csak..
- Mit akarsz?

- Az apám elesett a háborúban.. - látszott a fiún, hogy nehezére esik a beszéd
- Honnan valósi vagy?
- Nem tudom.
- Tessék? - az ember meglepődötten próbálta összerakni az eddig hallottakat - Hallgatlak.. - a pali a falhoz támaszkodva hallgatta tovább, a kétségbeesett fiú történetét. 

- Amióta eszemet tudom, egy hajón élek. Állandó otthonom nincsen. Anyám alig 1 éve meghalt, apám pedig 2 hete. Nem tudtam mit csináljak, ez a hely volt legközelebb... menekülni akartam. ..De nincs tapasztalatom a túlélésben..

A főhadnagyon látszott, hogy nem hatották meg Harold szavai. Nem hitt neki. Én viszont kötelességemnek éreztem, hogy segítsek ennek a fiúnak. Annak idején, nekem sem hittek. De most mégis itt vagyok... 

 - Főhadnagyúr! - kopogtam be
 - Mit akarsz? - jött ki az ajtón, nehogy véletlenül is bemenjek Harryhez

 - Hogy döntött felőle?
 - Ahhoz semmi közöd!
 - Kérem!...
 - Na jó.. halvány az esélye annak, hogy nem végezzük ki.
 - Szerintem ez a gyerek nem árthat nekünk! - állt mellém az a nő, aki engem egykoron megmentett
 - A mai világban hölgyem..
 - Adjon neki egy esélyt! - kérleltem - Vállalom érte a felelősséget!
A főhadnagy sokáig gondolkozott. Bement Haroldhoz, de ezúttal nem hallottam amit beszélnek. Gyanításom szerint, az ember felajánlotta neki hogy itt maradjon, hisz cseppet megrémült. De miután a másik lehetőséget is elárulta, miszerint meghal, Harry beadta a derekát.

Haroldot felvitték a szobájába, nekünk pedig folytatódott minden, mintha misem történt volna. Nos Rochell, ennyit arról, hogy te senkiben sem bízol meg...