III. Section

 Vacsoránál Harry ismét elém ült. A kiképzésen végig engem keresett a szemével, úgy tűnt mondani szeretne valamit. Lett volna időnk beszélgetni, de nem tette. Kedvtelenül matatott az előtte lévő ételben. Hol a földet nézte, hol a kajájára pillantott, néha-néha az órát is megleste. Már régóta bánthatja valami és fájt hogy nem tehettem semmit. Miután megszólalt a kolomp, lopva rám pillantott, szélsebesen felállt, villáját tálcájába dobta. Megtörten állt fel. Semmit nem evett, csak a kenyérből csípett két falatot. Azt is azért, mert tudhatta, hogy talán rászólok, hogy egye meg. Harry semerre sem pillantott, csakis a földet nézte. Ledobta a tálcát a helyére. A fiúk részlegéhez sétált, majd a lépcső alján megtorpant. Oldalra emelte fejét és szeme sarkából engem kémlelt. Hirtelen kapta el tekintetét és ismét útnak eredt.
 Egy ideig Harry minden étkezésnél ezt csinálta... A kenyeret ugyanott lyukasztotta ki, hogy ne tűnjön fel, az ételt ugyanúgy a pokolba kívánta volna. Mindig rám pillantott, de talán csak azért, hogy ne tűnjön túl bunkónak. A kiképzéseken sem vágott különösebb arcot. Sokszor elbambult merengés közben... sokszor le is szidták e-miatt.

××××××

 Az eső szakadt, az üvegen nedves pára pihent. A lefelé kószáló cseppek sírásra emlékeztettek. Órákig tudtam nézni ahogy versenyeznek egymással. De az idő sürgetett, le kellet érnem az udvarra. A tegnapi nap rettentően fárasztó volt. Tele voltam zúzódásokkal, horzsolásokkal, vágásokkal, izomlázam volt. Alig tudtam megmozdulni. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor a naptárra pillantottam. Ha jól számolom, ma sulinap lesz. Minden második héten tartunk ilyet, hogy a gyerekek ne felejtsenek el olvasni, számolni és írni. Csak ezt a hármat szoktuk gyakorolni. Nagyon jó kikapcsolódás, főleg a nagyoknak, hisz ők már nem tanulnak újat 3. óta. Erre a három tantárgyra van szükség leginkább, egy háborúban. Az iskolák a falunkban nem rég szűntek meg, csak 10 éve. A nagyobb városokban már vagy 50 éve semmilyen intézmény sincs, működésképes állapotban. Ezért vannak olyanok, akik nem tudnak olvasni vagy írni. De számolni muszáj.
 

 A lépcsők meghódítása egy örökkévalóságnak tűnt. Ásítozva ültem le ismét reggelizni. A teremben már nem sok ember tartózkodott, kicsit elaludtam. Csak egy kis kenyeret vettem el a pultról. A többi választék, a két nappal ezelőtti hal, meg egy kis poshadt tej. Harry sem ült már az asztalnál, amit furcsálltam. Én se ültem asztalhoz a kenyeremmel, hanem egyből az udvar felé vettem az irányt. Az egész területet elöntötték a gyerekek és a tisztek.
A suli, olyan volt mint máshol, annyi különbséggel, hogy itt nincsenek osztályok. Első, második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik, tizedik, és tizenegyedik és évfolyam volt. Az egykorú diákok össze voltak vonva, ez nevezhető osztálynak is. Termek is voltak, jó messze az otthontól.
Megvárták míg az utolsó tiszt is az udvarra lép. Én megkerestem az osztályomat. Ismét Harry tekintetével találkoztam, úgy döntöttem mellé lépek... ő még nem tudja mi ez az egész.
 Általában Leslie mellé szoktam állni. Ő volt az egyetlen fiú/élőlény akivel egész jól elvoltam. Persze nem olyan módon, hogy együtt jártunk fagyizni a haverokkal nyáron. Leslie és én, mindig benne voltunk a legjobbaknak szánt feladatokban. Nem volt tapasztalatlan, mint a legtöbb itt tartózkodó, ahogy én sem. Sok közös dolog volt bennünk. Annak idején, még valamikor nagyon régen, egy óvodába és iskolába jártunk. Nem sokszor beszéltünk, de mikor volt valami kérdésünk, vagy problémánk akkor kétségkívül egymást kerestük. Csak neki persze voltak más ilyesfajta barátai. Leslienek volt egy kiszemeltje is. A lány törékenynek és kedvesnek látszott, a feladatát mindig elvégezte. Kevés ilyen lány van mostanság.
 - Most mi lesz? - Harry félénken pillantott rám
 - Elmagyarázzák, ne aggódj! - igazából én magam sem tudtam, mi történik. Az én tudásom kevésnek bizonyult, hisz azt hittem szimplán a háború fejleményeit mesélik el, de ez nem így történt...
 - Egy kis figyelmet, ha kérhetnék! - köszörülte meg a torkát az igazgató - Köszönöm. Bizonyára nem értik miért hívattam ide önöket. - sokan egymásra néztek és sutyorogni kezdtek, de közben elképedve figyelték az igazgatót - Ez a rövid tájékoztató, inkább az újonnan idetévedt harcosoknak szól. - Harry idegesen és türelmetlenül bámulta a férfit - Akik már itt vannak egy ideje, ne reménykedjenek újdonságban. Nos, eljött idő. Beköszöntött a nyár... - más gyerek ilyenkor ujjongani szokott. A mi gyomrunk görcsbe rándult. Sokan meghőköltek. Az újoncok -köztük Harry- egyre inkább kezdtek megrémülni és egyben begőzöltek. A férfi várta a reakciókat, majd folytatta - Ami annyit takar, hogy 3 hónapon keresztül, 3 helyszínen, beálltok a szövetségeseinkhez harcolni a háborúban... A legnagyobbaknak kötelező. - ekkor Harry hirtelen elsápadt és kissé megrogyott. Utána kaptam, de ő már a földön volt. Arcát kezébe temette. Mindenki őt figyelte, de esze ágában sem volt felállni és elmenni. Végighallgatta az igazgatót - A kisebbek közül, kiválasztjuk a legjobbakat. Aki jönni kíván, tegye! - beszédét befejezte, de senki sem ment el, mert még voltak dolgok amiket elkellet mondani nekünk.
 Hamarosan nagy lett a forgolódás, mindenki ledöbbent. Már két éve, hogy nem háborúztunk. Mindenkit váratlanul ért.
 - Jól vagy? - ültem le Harry mellé
 - Miért teszik ezt velem? - motyogta
 - Vannak így még egy páran, rajtad kívül. - hajolt felé Leslie
 - Nem... nincsenek. 
 - Na jó, ez már nevetséges! - elrántottam Harry kezét az arcából és homlokon csaptam. Sajnáltam őt, de nem bírtam már nézni.
 - Ezt most mért kellet? - pattant fel
Nem válaszoltam neki. Láthatóan megsértődött. Leslie egy ideig kimeresztett szemekkel nézett, aztán hangos nevetésbe kezdett. Nem szokott ilyet csinálni, de most nagyon rájött. A mellette álló Michael is megmosolyogta barátját. Kis idő múlva Harry is kuncogni kezdett. Szórakozásukat az igazgató mély hangja zökkentette ki.
 - Nos, sok kérdéssel halmoztak el... - mindenki neki szentelte figyelmét és folytatta - Az első helyszín; London, Anglia, második; Rabat, Marokkó és a harmadik... - az ember elhalkult és hatásszünetet tartott. Sejteni lehetett, hogy ez elég nagy mély víz lesz. Kollégáira pillantott, nyelt egyet és kibökte - ... Drezda, Németország
 Az ütő is megállt bennem, ahogy mindenki másnak, mikor kimondta az utolsó helyszínt. Részben örültem, mert esélyt kaptam a sorstól... Németország, bingó!
 Másrészt pedig félelem kezdett kialakulni bennem egy pillanatra. Drezda, a hírhedt "náci városok" fénypontja. Vehetjük rasszista kifejezésnek is, de a hideg rázott mikor felhozták ezt a helyet és őket.
 A másik két helyszín roppant ismerősen csengett és nagyjából tudtam mire számíthatok. Hallottam ezt-azt Marokkóról és Angliáról... de mikor Németország jött szóba, inkább felálltam.

 Lassan oszlott a tömeg, mentek a saját termükbe. Harrynek elmagyaráztam megint mi történik. Szegény, sokat kap a nyakába, de látszik, hogy emészti.
 A suliban nem sok minden történt, kicsit tanultunk a három városról. Főleg a nácizmusról. Könyveink és füzeteink nem voltak, ha muszáj volt valamit felírni, azt a táblán tettük. Padok helyett, egyszerűen aki elfáradt, leült a földre.

 A nap unalmasan telt. Úgy gondoltam, vacsora után már semmi sem történhet... De tévedtem.
Harry végre evett egy kicsit, majd hamar felállt az asztalról. De nem a fiúk felé ment, hanem a lányokhoz. Vállat vontam és ettem tovább. Mikor befejeztem, én is elindultam felfelé, de valaki megfogta a csuklóm és visszahúzott. Egészen a raktárig vonszolt, becsukta az ajtót, majd felcsukta a villanyt. A picurka helyiséget fény töltötte be, ami megvilágította Harry arcát. Kicsit meglepődtem viselkedése miatt.
 - Mit szeretnél? - kérdeztem halkan
 - Csak egy szívességet kérnék...
 - Egy szívességhez bekellet ide rángatnod. - forgattam a szemeim
 - Kint nagy a zaj. - vont vállat
 - Szóval mi lenne az?
 - Segíts...
 Arcáról több mindent le lehetett olvasni, nem tudtam pontosan mire céloz ezzel a szóval. Értetlenül néztem rá. Kinyitotta az ajtót és villámgyorsan elhúzott. Furcsa ez a fiú... nagyon furcsa.

II. Section

A főhadnagy bájos ember. Bármilyen hangot, jelzést vagy szimplán egy gyenge fintort is, évekig képes tárolni emlékei között... "Bármit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon!"

Meggondolatlanul cselekedtem, mikor Haroldot szárnyaim alá vettem. Nem tudom miért csináltam. De már nem vonhatom vissza a kijelentésemet.

××××××

Reggel minden ment a szokásos tempóban, semmi érdekeset nem vettem észre. Azt reméltem, hogy majd megtudok valamit a szóbeszédekből, a Cochemes téma kapcsán. Reggeli közben füleltem mint mindig. A szakács, igencsak beszédes ember volt, tőle mindig megtudtam amire kíváncsi voltam. Úgy látszott a felnőttek fele nagy lázban égett, míg mások erősen titkoltak valamit. A katonák nem mutatják érzelmeiket, de ők annyira jól fedik, hogy az már feltűnő. A reggelinek vége lett, de feltűnt valami... Harryt sehol sem láttam. Lehet szimplán bealudt, vagy még mindig faggatják őt. Azért szúrt ez szemet, mert én vállaltam felelősséget érte.

A mai nap azért okozott örömöt, mert ma az erdőben fogunk "próba háborúzni". Ezt a feladatot, az újoncok nem csinálhatták, de a tapasztaltabbakból is válogattak a vezetők. Erre azért volt szükség, mert igazi fegyverekkel "játszottunk". Ami annyit takar, hogy igazi sebeket is ejthetünk velük... vagyis nem játék. Természetesen golyóállócuccokat vetettek fel velünk. Néhány kalandvágyó fiú, nem engedelmeskedik ennek a parancsnak és hagyja, hogy lelőjék. Pont ezért van az, hogy csak kijelölt testrészekre szabad célozni. Engem, természetesen beválogattak. Két csapatra osztottak minket. Az egyik osztagot a "fehér" név illette, a másikat a "zöld". Ebből a játékból valamikor versenyt is rendeznek.
Az én csapatom volt a fehér. Négy lány és hat fiú. A másik csapatban szintén ez volt a felállás. Megkaptuk a fegyvereinket és Campbell hadnagy elmondta a szokásos teendőket.
- Az erdő negyed részénél játszunk, vagyis attól a kapufától a nagy fáig. - kezdett bele - A szabályok a következők: szigorúan tilos fejre, mellkasra, gyomorra, combra, nyakra és csuklóra lőni. Ha valaki megsérül, a próba abbamarad. Ha valakit lefegyvereznek, az kiesik. Aki földre kerül miközben fegyvert fognak felé, az kiesik. Aki a kijelölt részt átlépi, kiesik. Lehetőleg civilizáltan játszatok. Ha nem muszáj, ne lőjetek. Javasolnám hogy osszatok szakaszokat. A fehérek a fehér követ védik, a zöldek a zöld követ. Ha a csapatokból valaki megérinti az ellenség kövét, a csapat nyert. RAJT!
Hirtelen a két egylet elindult az ellenkező irányba, mintha robbanás történt volna közöttük. Miközben Campbell a beszédét tartotta, felmértem a távolságot, az esélyeket és meglestem ki nem vett fel golyóállót. Miután megérkeztünk a fehér kőhöz, a másik csapat egyet lőtt a semmibe, jelezve, hogy részükről a játék elkezdődött. Az első párperc roppant eseménytelennek bizonyult. Senki nem mozdult semerre, gondolkoztak hogyan lépjenek. Míg ők a másik brigád tetteit találgatták, én elindultam. Ez a gondolat nem csak nekem jutott eszembe. A fehérekből páran hozzám hasonlóan tettek, de fülemet mások lépte sunyisága is megcsapta. Út közben a zöldektől valaki lelépett a kijelölt területről, kiesett. Nyilván első játéka lehetett, ezt a hibát én is elkövettem már. Eggyel kevesebb...
Lassan a játék végre megindult. Mindenki bujkált a fák mögé, futkostak és egymásra fogták fegyvereiket. Hirtelen két zöld termett előttem. Az egyik rám fogta a fegyvert, a másik jobbnak látta, szeretett kövüket védeni, mert már négy elvtársam ólálkodott körülötte. A velem szemben lévő zöld, egy kissé kövér, ügyetlen fiú volt. Társa hirtelen mozdulatára szegezte figyelmét, nem törődve azzal, hogy a kezéből kiforgattam a fegyvert. Fel se fogta mi történik már ki is esett. Tovább settenkedtem. Miközben a társaim elterelték a figyelmet a zöldeknél, én a kő mögött próbáltam szerencsét. Csalódtam aznap a zöldekben... Hátul mindössze egyetlen egy árva fiú védte a követ. Mosolyogva nyomtam a fegyvert az állkapcsához. Tilos volt ugyan, de jól esett. Láthatóan meghökkent. Röhögve löktem arrébb, miközben a társai még mindig nem vették észre a jelenlétem. A fiú viszont felfogta végre hogy mi történik és segítséget hívott, miközben velem próbált harcolni. Felesleges volt, mire segítettek volna, már megfogtam a követ. A társaim ujjongani kezdtek. Gratuláltak nekem, miközben én még mindig a kitörő röhögőgörcs ellen küszködtem.
- Fejlődsz Richardson! - fogott kezet velem Campbell hadnagy
Elégedetten sétáltam az öltöző felé. Felvettem a egyenruhámat és nagyteremhez siettem. Két perc múlva ebéd lesz. Farkas éhes vagyok!
Az örömöm hamar elszállt mikor megláttam őt... Megfeledkeztem róla, ezért kissé érdekesen reagáltam mikor a tekintete találkozott az enyémmel. Harry arcán látszott, hogy eléggé agyal valamin. Idegesen babrált ujjaival, ajkába harapott. Megindult felém, de mikor léptem egyet az egyik üres asztal felé, valamiért ő is leült. Lehet csöppnyi sokkot kaphatott reggel vagy valamivel jól fejbe vágták a kiképzésen. Kicsit megrémültem, mégis mit akarhat nekem mondani. Próbáltam nem figyelni rá. Megnéztem a mai ételt. Hús... kitudja minek a húsa, vagy milyen része... hús. Meg az egy hetes penészes kenyérből is maradt még... Hát Rochell... ma diétázol! Sóhajtva megpakoltam a tálcámat a húsnak nevezett moslékkal és leültem a kiszemelt asztalhoz. Barátkozni próbáltam az előttem lévő étellel. Olyan éhes voltam, hogy akár a sarokban lévő bogarakat is élve megettem volna. Hirtelen valaki hanyagul az asztalra dobta a saját adagját és leült elém. A falat is megakadt a torkomon, mikor zöld íriszével találtam szembe magam. Az egyenruhához tartozó sapka alatt, göndör fürjei rakoncátlanul kukucskáltak ki. Egy ideig csak reakciómat figyelte én pedig az övét. Többször szóra nyitotta száját, motyogott valami "szia" félét és kényelmetlenül fészkelődött a széken.
- Mi-miért álltál ki mellettem? - nyögte ki. Hangján hallatszott hogy megviselte valami
- Miért érdekel? - vágtam rá
- Azt mondták te se-segítesz majd nekem. - dadogta
- Összezavartak, igaz? - a villámat a tálca szélére helyeztem, érdeklődve figyeltem Harryt
- Az nem kifejezés! - nevetett kínjában
Megsajnáltam. Borzalmas lehetett neki. Meghalt az anyja, az apja, soha nem látta még a zajló háborút, és még ki is készítik az itteniek. Ha gyerek lenne, nem lenne annyira durva ami vele történik, de ő leélt egy életet úgy, hogy nem tudta mit kell tenni ha bekopog nála a kegyetlen sors. Bólogatva mellé ültem és a vállára tettem a kezem.
- Segítek. - mosolyogtam
Harry még mindig nevetett. Ki tudja mi zajlik le benne. Kicsit megkönnyebbült mikor rámosolyogtam.
Megszólalt a harang, ami azt jelentette, hogy vissza kell mennünk. Harryvel együtt hagytuk el az épületet. Kitágult szemekkel figyelte a feladatsorokat.
- Ha nem voltál katona, akkor rendes suliba jártál? - kérdeztem
- Nem. Magánsuliba. Anyám tanító volt.
- Akkor gondolom nem voltál kiképzésen sem... Valami speciális edzésen szerezted ezeket? - böktem az izmaira
- Apám volt katona. - mosolygott
- A fegyverrel tudsz bánni? - sok volt a kérdésem, de mint "felelős" muszáj volt tudnom, miben jó és miben nem.
- Az újabbakhoz kicsit értek, de a itteniek idegenek számomra. - nézett a lövőtérre
Nem sok dolgot tudok Harryről. Sosem voltak barátaim, nem tudom hogy kell szerezni. Harry az első pillanattól szimpatikusnak és érdekesnek tűnt. Sok kérdésem és mesélni valóm lenne neki, de nem hiszem hogy lesz az ilyesmikre időnk. Kicsit elszomorít a gondolat, hogy amit tudni fogok róla, csak annyi, hogy ügyetlen és kedves...