IV. Section

 Harry kezdett kikészíteni. Sejtettem mire célozhatott, de már nem tudok eligazodni rajta. Lehet, hogy csak simán csendes lenne? Látok benne valami furcsát, mintha készülne valamire, de mégis fél. Talán nem is az ártott meg neki, hogy idekerült, vagy hogy meghaltak a szülei. Még mindig nem értem, miért bízhatok benne, de valami azt súgja hogy mellette kell lennem.
 Miután kirohant, azonnal fel is szívódott. Nem tudtam mire vélni ez az egészet. Miért kellet egy szó miatt elvonulnunk a tömeg elöl?

××××××

 A velem egykorúak hatalmas lázban égtek. Egész nap csak edzettek. Már nem kell sok a júniusig. Általában még szeptemberben elmondják ha mennünk kell, hogy az egész év előttünk legyen a felkészülésre. De ezúttal nem adtak sok időt, pedig pont most kellet volna. Két hónapot adtak, ha nem kevesebbet. Ebbe a két kevéske hónapba bele kell sűrítenünk, a fegyvertanulmányozást, a három nyelvet nagyjából megtanulni, edzeni magunkat, a célterületek bemérését, a kapitányok és a fővezér választását, a járművek leellenőrizése, megszerelése és persze Drezdától a legrövidebb út megkeresése hazáig. Nem jönnek velünk felnőttek, de igazi katonák lesznek velünk. A beosztásokról is döntenünk kell. Mindez egy helyszínen, egymagában is sok lenne, de nekünk ezeket háromszor kell megcsinálnunk.

 Az erdőben gyakorolgattunk éppen, mikor megszólalt a mi kürtünk, miszerint mehetünk gyűlésezni. Akik harcolni jelentkeztek, mind a bújóhelyhez rohantak. Minden nap ott tartottunk gyülekezetet. A helyiség a föld mélyén helyezkedett el. A nagy terem melletti tisztlépcsőzet alatt volt a bejárata. Labirintus jellegű volt, de nem volt nehéz eltalálni a teremhez. Csigalépcsőtől kezdve, csapóajtóig mindenen keresztül kellet menni, mire a célt elértük.
 Út közben összefutottam Harryvel. Leslievel éppen az igazgatótól hoztak néhány raklap papírt. Az elmúlt pár napban, Harry eléggé feltalálta magát, talán rájött, hogy vagy összeszedi magát, vagy pedig végleg elvész.
 Én vezérnek voltam jelölve, ezért nekem nem egyből a teremhez kellett menni. A labirintus rendszerben, a menekülő elágazás mellett, egy főnöki volt. A jelölteknek, vagy már kiválasztott vezetőtársaimnak elsősorban ott kellett megjelenni, hogy összeszedjük a tájékoztatókat. Egy katona volt segítségünkre. Átnézte az összegyűjtött példányokat és megvitatta velünk, ha valami tévedést vélt felfedezni.
 Nem volt sok időnk minden lapot átnézni és különbféle beosztásokon agyalni.
Harry, mint újdonsült reményekkel teli harcos, közlegénynek titulálták. Nem ellenkezett, nem is tehette volna. Úgy láttam örül neki. Talán azt érezhette, hogy számítanak rá, megbíznak benne és ennek örült. Nem tudta még ekkor, milyen meló is a háború.
 Az utolsó sorokon futott át a szemünk, majd hatalmas lendülettel a terembe futottunk. Nem késtünk volna el, de mi igyekeztünk. Lassan olvasták fel  névsort, majd belekezdtek a mondanivalójukba.
 - Mrs. Johnson sajnálattal közölte, hogy ugráshoz csak 2 diák kell közülünk. Úgy gondoltuk, erre a legalkalmasabbak Arnulfo Tonkin és Warner Buchanan. - a két fiú tisztelgett, majd mikor kimondták a "pihenj" szót, egymásra néztek. Egy kis izgatottság tükröződött a szemükben, de igyekeztek közömbösek maradni. - Viszont, Warner Buchanan nem csak erre az egy pozícióra lett jelölve, ezért később felmérjük melyikben lel magára. - apró szünetet tartott a beszélő, majd egy másik témára váltott - A helyszínekről továbbra sem tudunk sokat mondani, még nem avattak be harcukba. De úgy látszik London nyitni kezd felénk. Anglia fővárosát nem rég erős támadás érte. Elfoglaltak négy hadigépet és tíz bombázót. Az angolok sejteni se tudták, egész egyszerűen a semmiből történt minden. Nyugatról indultak a repülők, mikor feltűnt a katonáknak hogy nem kértek engedélyt a felszállásra, elkezdtek bombázni. A palota keleti oldala sérült, a város nyugati oldala több napig lángokban állt. A szakasz gyakorlatilag eltűnt, már csak hamu és némi kőoszlop áll a több száz lakóépület helyén.
 Várható volt hogy éri néhány támadás a városokat mielőtt megérkezünk, senki sem lepődött meg ezen. A beszédjébe merült diák, nem véletlenül hagyta ki a támadó megnevezését. Maga a támadás nem tűnt erősnek, voltak már nagyobb bombázásban kárt ért területek.
 Az ülést fél órán belül berekesztették, alig vártam hogy vége legyen. Annak ellenére, hogy hatalmas pontossággal feljegyezték, összetették és megtanulták amiket közölniük kellet, sokszor felcserélték a kifejezéseket és az ember követni se tudta a bénázásukat. Természetesen a hibázó diákokat, azonnal kitették a vezetőjelöltek közül, de ezzel semmit sem oldottak meg. Nyilvánvaló volt, hogy a háborútól megkeseredett, reménykedő egyéneket felzaklatta a tény, miszerint muszáj nekik is átélni azt, amitől annyira félnek. Nem kétség, hogy összezavarodtak, ezért hibáztak... de az ilyeneket miért jelölték vezetőnek?
 Vacsoránál Warner és Arnulfo belemerültek a jelölésükbe. Tonkin nagyon szeretett extrém dolgokat csinálni... villával dartsozni, indával bungee jumpingolni, öt méteres fa tetejéről "kapj el a tudsz"-ot játszani. Éppen viccelődött az egyik poénján ami rosszul sült el, mikor Warner valami teljesen máson kezdett el nevetni.
 Arnulfo vidám gyerek volt, semmit sem vett igazán komolyan. Bár ő csak két éve került ide és senki sem tudja előtte mi történt vele. A bal karján és lábán másodfokú égési sérülés nyoma virít és a szobatársai azt állítják, az egyik lábujja is hiányzik. Az arcán viszont még csak rossz emlék jele sem észrevehető.
 Warner félelmetesen komoly tekintete sohasem állt a helyén Fehér bőrével egy színben lévő fogai mindig látszódtak. Sosem kérdezett rá barátja éktelenkedő sebhelyeire a bal oldalán, úgy gondolta joggal nem mondta el neki. Warner úgy jött ide, mint aki tényleg átélte a háború borzalmait. Azt gondolta a szörnyűségek után, minimum az ha megtanulja megvédeni ezeket a dolgokat olyanoktól, akik nem érdemlik meg. Ha ezt a példát követte volna, most a vezetőkkel egyenrangban osztozna. Barátja viszont egy másik útra terelte. A felejtésre... és ez mindkettőjüknek jó.

 Harry észrevette, hogy őket stírölöm ezért megszólalt.
 - Megérdemli. - nézett a nevetgélő fiúkra
 - Hogy érted? - fordultam felé értetlenkedve
 - Itt sajnáltatom magamat a semmiért, miközben belegondolni se merek, miken mehetett keresztül. - talán direkt mondta harmadik személyben és nem többesszámban. Kíváncsi volt mit hiszek, kiről beszél. De igazából mindkettőre igaz volt amit mondott
 - Mit érdemelnek meg? - végre leesett mire akart kilyukadni
 - Azt, hogy egész nap azon agyaljanak, "vajon hol érek holnap földet?".
Harry és én, szó nélkül is megértettük egymást. Tudtam mire gondol, de valamit nem értettem.
 - Mi van ha az jár majd a fejükben, hogy "vajon túl élem a holnapot?".
 - ...Akkor nem érdemlik meg. - Harry drámaian felállt és eltűnt.
 Egész este Harry észjárásán agyaltam. Nem állt össze a kép. Most célozni akart valamire? Talán csak elgurult a gyógyszere? Vagy okosabb ez a gyerek, mint bárki gondolná? Vagy csak egyszerűen túlreagálom.

Másnap megint iskolanap következett, kicsit lefárasztott. A nagyok közül is voltak analfabéták, meg kisokoskák. Én meghúzódtam a sarokban, betűket irkáltam és olvasgattam azokat a könyveket, amiket el akartak égetni. Hallgattam a tanár türelmetlenkedő, lenéző hangját. Londonról tartott kis beszámolót, ami nem keltette fel a figyelmemet. Miután meguntam a firkálást, elkezdtem nézni a társaim arckifejezését. Valaki örült, mert nem kellet fizikai munkát csinálniuk. Valaki unatkozott, mert már sokadjára hallja a történetet. Valaki koncentrált arra, hogy figyeljen, de jobban figyelt a koncentrálásra. Valaki pedig tényleg magába szippantotta az összes információt. Néhány gyerek pedig idegesen kapkodta a lábát, várta hogy vége legyen. A lányok közül néhányan olvasgattak, mint én. Na és ott volt Harry. Látszott rajta, a kimerültség és az, hogy mennyire igyekszik ezt leplezni. Készen volt minden váratlan fordulatra. Figyelt a tanár mondókájára, de nem vitte túlzásba. Agyalt valami máson is, mert gyakran elbambult. Néha rám pillantott, vissza a tanárra, elgondolkodott valamin, majd rázni kezdte a fejét.
 Meglepően méregettem a diákok arcát, mert mindegyikről le lehetett olvasni valamit... és ez nem volt jó. Ha egy katona kimutatja érzelmeit, gyengének titulálják. Sőt, ő maga elárulja a gyenge pontját. Ezeknek az embereknek robot módjára kéne, tisztelegve hallgatni és tenni amit mondanak nekik. Össze szűkült szemekkel néztem körül a helyiségben, az ifjú harcosok között és kimeredtem az ablakra. Mi történt?
 Sokáig nézelődtem kifelé, de megéreztem hogy a tanár hamarosan észrevesz, ezért rá esett a tekintetem. Éreztem azt is, hogy Harry jó ideje figyel, de mire odanéztem volna felé, már hűlt helye volt. Kerestem a szememmel, de nem találtam.
 - Min gondolkoztál? - suttogta. Oldalra kaptam a tekintetem és ott ült már mellettem
 - Szokásos észrevételek... - vontam vállat, mintha nem vettem volna furcsának, hogy ott termett - Te min agyaltál?
 - Gyenge vagyok. Mármint, nem olyan mint egy... katona.
 - Ezen tudunk segíteni. - mosolyogtam
Amióta találkoztunk Harryvel, soha nem tudtunk úgy beszélni egymással, hogy igazán értsük is a másik logikáját.
...Most végre először alaposan meg tudtam nézni Harryt. Az egyenruha félelmetesen jól állt neki. A sapka alól kikandikált néhány rakoncátlan fürtöcske, amiket néha megigazított. Szeme zöld volt, de ha megvilágította a nap, szürkének tűnt. Ülve egy fejjel volt magasabb nálam, pedig kicsit görnyedt volt. A kezei elég nagyok voltak, de jobban érdekeltek a mély csikarásai és a csuklóján az égési sérülés. Észrevette hogy a kezét nézem, ezért lejjebb húzta az egyenruha ujját. Felnéztem rá, kicsit szomorkás volt, de mikor összenéztünk mosolygott és legyintett egyet. Az égés még egész frissnek tűnt... lehet a kihallgatáson történt valami, vagy még akkor sérült meg, mikor vándor életmódot folytatott.
 - Ne törődj vele, nem komoly! Biztos neked is vannak sérüléseid.
 - Vannak persze, de egy égés komoly, Harry!
 - Ez még nem az.
 - Megnézhetem? - igazából az érdekelt, hogyan szerezte, de nem akartam tapintatlan lenni
 - Öhm ne-nem tudom... - szorított egy kicsit a ruhanemű ujja szegélyén
A kezére tettem az enyémet, ezért kicsit lazított rajta, majd kissé félre húztam a mancsát, aztán a textil anyagot is felhúztam. Meglepődésemre nem csak a csuklóján volt égés, hanem az alkarján végig, ami friss volt. A felkarján is láttam hegeket, valószínűleg a válláig tartottak. Nem tudtam eldönteni, hogy tűzzel égett meg, savval, forróvízzel vagy talán viasszal, de mind a három eszembe jutott róla.
 - Hosszú történet... - Harry tudta hogy kíváncsi vagyok az égése múltjára, de ha valaki így kezd egy történetet elmesélni, nem biztos hogy elakarja mondani
 - Nem muszáj még elmondanod, de tudom hogy elfogod. Bízhatsz bennem! - néztem a szemébe
Mivel a tanóránk még javában tartott, muszáj volt befejeznünk a csevegést. Harry keresett magának egy könyvet és olvasgatni kezdte, de láttam hogy a sorok követése közben, teljesen máson filózott. A végén már öt oldalt elolvasott, pislogott egyet és látszott hogy nem emlékszik mit olvasott, ezért letette az irományt és a tanárt figyelte.
Leslie egy papírlapra jegyzetelt néhány mondatot, amit fontosnak vélt, majd a nap végén átolvasgatta ezeket és valamit rajzolt. Ennek a fiúnak a háború volt a szenvedélye úgy, hogy akár a veszte is lehetne.
 Végre eljött a vacsoránk ideje, vagyis vége volt az óránknak. Az egész napot kibírtuk egy reggelivel... kicsit állatok módjára vonultunk a nagyterembe.
Kint hatalmas vihar tombolt, ami nem meglepő. Holnap nyugodt szívvel süllyedhetünk a sárba.
 - Azért az jó volt, mikor a tanár az óra közepén átcsapott latinba. - jegyezte meg Harry mikor a villáját az ételébe bökte
 - Leslie nagyon örülhetett neki. Én valahogy megtanultam a nyelvet.
 - Én is, de szegény kölyök nem... Pedig latinul mondta a legtöbb kulcsfontosságú tényt.
 - Majd lefordítom neki a gyűlésen. - néztem az említett fiúra, aki tényleg idegesnek tűnt

Az éjszaka folyamán sok mindenen elgondolkoztam. Örültem hogy Harryvel kezdek jóba lenni, bár nem értem miért ilyen fontos ez számomra.
Furcsa volt nekem, hogy tíz év után ennyire megváltozott a háború fogalma... sokan nem veszik komolyan, hogy bármelyik nap megtudhatják milyen is az igazi harc íze... és ez fájt.

III. Section

 Vacsoránál Harry ismét elém ült. A kiképzésen végig engem keresett a szemével, úgy tűnt mondani szeretne valamit. Lett volna időnk beszélgetni, de nem tette. Kedvtelenül matatott az előtte lévő ételben. Hol a földet nézte, hol a kajájára pillantott, néha-néha az órát is megleste. Már régóta bánthatja valami és fájt hogy nem tehettem semmit. Miután megszólalt a kolomp, lopva rám pillantott, szélsebesen felállt, villáját tálcájába dobta. Megtörten állt fel. Semmit nem evett, csak a kenyérből csípett két falatot. Azt is azért, mert tudhatta, hogy talán rászólok, hogy egye meg. Harry semerre sem pillantott, csakis a földet nézte. Ledobta a tálcát a helyére. A fiúk részlegéhez sétált, majd a lépcső alján megtorpant. Oldalra emelte fejét és szeme sarkából engem kémlelt. Hirtelen kapta el tekintetét és ismét útnak eredt.
 Egy ideig Harry minden étkezésnél ezt csinálta... A kenyeret ugyanott lyukasztotta ki, hogy ne tűnjön fel, az ételt ugyanúgy a pokolba kívánta volna. Mindig rám pillantott, de talán csak azért, hogy ne tűnjön túl bunkónak. A kiképzéseken sem vágott különösebb arcot. Sokszor elbambult merengés közben... sokszor le is szidták e-miatt.

××××××

 Az eső szakadt, az üvegen nedves pára pihent. A lefelé kószáló cseppek sírásra emlékeztettek. Órákig tudtam nézni ahogy versenyeznek egymással. De az idő sürgetett, le kellet érnem az udvarra. A tegnapi nap rettentően fárasztó volt. Tele voltam zúzódásokkal, horzsolásokkal, vágásokkal, izomlázam volt. Alig tudtam megmozdulni. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor a naptárra pillantottam. Ha jól számolom, ma sulinap lesz. Minden második héten tartunk ilyet, hogy a gyerekek ne felejtsenek el olvasni, számolni és írni. Csak ezt a hármat szoktuk gyakorolni. Nagyon jó kikapcsolódás, főleg a nagyoknak, hisz ők már nem tanulnak újat 3. óta. Erre a három tantárgyra van szükség leginkább, egy háborúban. Az iskolák a falunkban nem rég szűntek meg, csak 10 éve. A nagyobb városokban már vagy 50 éve semmilyen intézmény sincs, működésképes állapotban. Ezért vannak olyanok, akik nem tudnak olvasni vagy írni. De számolni muszáj.
 

 A lépcsők meghódítása egy örökkévalóságnak tűnt. Ásítozva ültem le ismét reggelizni. A teremben már nem sok ember tartózkodott, kicsit elaludtam. Csak egy kis kenyeret vettem el a pultról. A többi választék, a két nappal ezelőtti hal, meg egy kis poshadt tej. Harry sem ült már az asztalnál, amit furcsálltam. Én se ültem asztalhoz a kenyeremmel, hanem egyből az udvar felé vettem az irányt. Az egész területet elöntötték a gyerekek és a tisztek.
A suli, olyan volt mint máshol, annyi különbséggel, hogy itt nincsenek osztályok. Első, második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik, tizedik, és tizenegyedik és évfolyam volt. Az egykorú diákok össze voltak vonva, ez nevezhető osztálynak is. Termek is voltak, jó messze az otthontól.
Megvárták míg az utolsó tiszt is az udvarra lép. Én megkerestem az osztályomat. Ismét Harry tekintetével találkoztam, úgy döntöttem mellé lépek... ő még nem tudja mi ez az egész.
 Általában Leslie mellé szoktam állni. Ő volt az egyetlen fiú/élőlény akivel egész jól elvoltam. Persze nem olyan módon, hogy együtt jártunk fagyizni a haverokkal nyáron. Leslie és én, mindig benne voltunk a legjobbaknak szánt feladatokban. Nem volt tapasztalatlan, mint a legtöbb itt tartózkodó, ahogy én sem. Sok közös dolog volt bennünk. Annak idején, még valamikor nagyon régen, egy óvodába és iskolába jártunk. Nem sokszor beszéltünk, de mikor volt valami kérdésünk, vagy problémánk akkor kétségkívül egymást kerestük. Csak neki persze voltak más ilyesfajta barátai. Leslienek volt egy kiszemeltje is. A lány törékenynek és kedvesnek látszott, a feladatát mindig elvégezte. Kevés ilyen lány van mostanság.
 - Most mi lesz? - Harry félénken pillantott rám
 - Elmagyarázzák, ne aggódj! - igazából én magam sem tudtam, mi történik. Az én tudásom kevésnek bizonyult, hisz azt hittem szimplán a háború fejleményeit mesélik el, de ez nem így történt...
 - Egy kis figyelmet, ha kérhetnék! - köszörülte meg a torkát az igazgató - Köszönöm. Bizonyára nem értik miért hívattam ide önöket. - sokan egymásra néztek és sutyorogni kezdtek, de közben elképedve figyelték az igazgatót - Ez a rövid tájékoztató, inkább az újonnan idetévedt harcosoknak szól. - Harry idegesen és türelmetlenül bámulta a férfit - Akik már itt vannak egy ideje, ne reménykedjenek újdonságban. Nos, eljött idő. Beköszöntött a nyár... - más gyerek ilyenkor ujjongani szokott. A mi gyomrunk görcsbe rándult. Sokan meghőköltek. Az újoncok -köztük Harry- egyre inkább kezdtek megrémülni és egyben begőzöltek. A férfi várta a reakciókat, majd folytatta - Ami annyit takar, hogy 3 hónapon keresztül, 3 helyszínen, beálltok a szövetségeseinkhez harcolni a háborúban... A legnagyobbaknak kötelező. - ekkor Harry hirtelen elsápadt és kissé megrogyott. Utána kaptam, de ő már a földön volt. Arcát kezébe temette. Mindenki őt figyelte, de esze ágában sem volt felállni és elmenni. Végighallgatta az igazgatót - A kisebbek közül, kiválasztjuk a legjobbakat. Aki jönni kíván, tegye! - beszédét befejezte, de senki sem ment el, mert még voltak dolgok amiket elkellet mondani nekünk.
 Hamarosan nagy lett a forgolódás, mindenki ledöbbent. Már két éve, hogy nem háborúztunk. Mindenkit váratlanul ért.
 - Jól vagy? - ültem le Harry mellé
 - Miért teszik ezt velem? - motyogta
 - Vannak így még egy páran, rajtad kívül. - hajolt felé Leslie
 - Nem... nincsenek. 
 - Na jó, ez már nevetséges! - elrántottam Harry kezét az arcából és homlokon csaptam. Sajnáltam őt, de nem bírtam már nézni.
 - Ezt most mért kellet? - pattant fel
Nem válaszoltam neki. Láthatóan megsértődött. Leslie egy ideig kimeresztett szemekkel nézett, aztán hangos nevetésbe kezdett. Nem szokott ilyet csinálni, de most nagyon rájött. A mellette álló Michael is megmosolyogta barátját. Kis idő múlva Harry is kuncogni kezdett. Szórakozásukat az igazgató mély hangja zökkentette ki.
 - Nos, sok kérdéssel halmoztak el... - mindenki neki szentelte figyelmét és folytatta - Az első helyszín; London, Anglia, második; Rabat, Marokkó és a harmadik... - az ember elhalkult és hatásszünetet tartott. Sejteni lehetett, hogy ez elég nagy mély víz lesz. Kollégáira pillantott, nyelt egyet és kibökte - ... Drezda, Németország
 Az ütő is megállt bennem, ahogy mindenki másnak, mikor kimondta az utolsó helyszínt. Részben örültem, mert esélyt kaptam a sorstól... Németország, bingó!
 Másrészt pedig félelem kezdett kialakulni bennem egy pillanatra. Drezda, a hírhedt "náci városok" fénypontja. Vehetjük rasszista kifejezésnek is, de a hideg rázott mikor felhozták ezt a helyet és őket.
 A másik két helyszín roppant ismerősen csengett és nagyjából tudtam mire számíthatok. Hallottam ezt-azt Marokkóról és Angliáról... de mikor Németország jött szóba, inkább felálltam.

 Lassan oszlott a tömeg, mentek a saját termükbe. Harrynek elmagyaráztam megint mi történik. Szegény, sokat kap a nyakába, de látszik, hogy emészti.
 A suliban nem sok minden történt, kicsit tanultunk a három városról. Főleg a nácizmusról. Könyveink és füzeteink nem voltak, ha muszáj volt valamit felírni, azt a táblán tettük. Padok helyett, egyszerűen aki elfáradt, leült a földre.

 A nap unalmasan telt. Úgy gondoltam, vacsora után már semmi sem történhet... De tévedtem.
Harry végre evett egy kicsit, majd hamar felállt az asztalról. De nem a fiúk felé ment, hanem a lányokhoz. Vállat vontam és ettem tovább. Mikor befejeztem, én is elindultam felfelé, de valaki megfogta a csuklóm és visszahúzott. Egészen a raktárig vonszolt, becsukta az ajtót, majd felcsukta a villanyt. A picurka helyiséget fény töltötte be, ami megvilágította Harry arcát. Kicsit meglepődtem viselkedése miatt.
 - Mit szeretnél? - kérdeztem halkan
 - Csak egy szívességet kérnék...
 - Egy szívességhez bekellet ide rángatnod. - forgattam a szemeim
 - Kint nagy a zaj. - vont vállat
 - Szóval mi lenne az?
 - Segíts...
 Arcáról több mindent le lehetett olvasni, nem tudtam pontosan mire céloz ezzel a szóval. Értetlenül néztem rá. Kinyitotta az ajtót és villámgyorsan elhúzott. Furcsa ez a fiú... nagyon furcsa.

II. Section

A főhadnagy bájos ember. Bármilyen hangot, jelzést vagy szimplán egy gyenge fintort is, évekig képes tárolni emlékei között... "Bármit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon!"

Meggondolatlanul cselekedtem, mikor Haroldot szárnyaim alá vettem. Nem tudom miért csináltam. De már nem vonhatom vissza a kijelentésemet.

××××××

Reggel minden ment a szokásos tempóban, semmi érdekeset nem vettem észre. Azt reméltem, hogy majd megtudok valamit a szóbeszédekből, a Cochemes téma kapcsán. Reggeli közben füleltem mint mindig. A szakács, igencsak beszédes ember volt, tőle mindig megtudtam amire kíváncsi voltam. Úgy látszott a felnőttek fele nagy lázban égett, míg mások erősen titkoltak valamit. A katonák nem mutatják érzelmeiket, de ők annyira jól fedik, hogy az már feltűnő. A reggelinek vége lett, de feltűnt valami... Harryt sehol sem láttam. Lehet szimplán bealudt, vagy még mindig faggatják őt. Azért szúrt ez szemet, mert én vállaltam felelősséget érte.

A mai nap azért okozott örömöt, mert ma az erdőben fogunk "próba háborúzni". Ezt a feladatot, az újoncok nem csinálhatták, de a tapasztaltabbakból is válogattak a vezetők. Erre azért volt szükség, mert igazi fegyverekkel "játszottunk". Ami annyit takar, hogy igazi sebeket is ejthetünk velük... vagyis nem játék. Természetesen golyóállócuccokat vetettek fel velünk. Néhány kalandvágyó fiú, nem engedelmeskedik ennek a parancsnak és hagyja, hogy lelőjék. Pont ezért van az, hogy csak kijelölt testrészekre szabad célozni. Engem, természetesen beválogattak. Két csapatra osztottak minket. Az egyik osztagot a "fehér" név illette, a másikat a "zöld". Ebből a játékból valamikor versenyt is rendeznek.
Az én csapatom volt a fehér. Négy lány és hat fiú. A másik csapatban szintén ez volt a felállás. Megkaptuk a fegyvereinket és Campbell hadnagy elmondta a szokásos teendőket.
- Az erdő negyed részénél játszunk, vagyis attól a kapufától a nagy fáig. - kezdett bele - A szabályok a következők: szigorúan tilos fejre, mellkasra, gyomorra, combra, nyakra és csuklóra lőni. Ha valaki megsérül, a próba abbamarad. Ha valakit lefegyvereznek, az kiesik. Aki földre kerül miközben fegyvert fognak felé, az kiesik. Aki a kijelölt részt átlépi, kiesik. Lehetőleg civilizáltan játszatok. Ha nem muszáj, ne lőjetek. Javasolnám hogy osszatok szakaszokat. A fehérek a fehér követ védik, a zöldek a zöld követ. Ha a csapatokból valaki megérinti az ellenség kövét, a csapat nyert. RAJT!
Hirtelen a két egylet elindult az ellenkező irányba, mintha robbanás történt volna közöttük. Miközben Campbell a beszédét tartotta, felmértem a távolságot, az esélyeket és meglestem ki nem vett fel golyóállót. Miután megérkeztünk a fehér kőhöz, a másik csapat egyet lőtt a semmibe, jelezve, hogy részükről a játék elkezdődött. Az első párperc roppant eseménytelennek bizonyult. Senki nem mozdult semerre, gondolkoztak hogyan lépjenek. Míg ők a másik brigád tetteit találgatták, én elindultam. Ez a gondolat nem csak nekem jutott eszembe. A fehérekből páran hozzám hasonlóan tettek, de fülemet mások lépte sunyisága is megcsapta. Út közben a zöldektől valaki lelépett a kijelölt területről, kiesett. Nyilván első játéka lehetett, ezt a hibát én is elkövettem már. Eggyel kevesebb...
Lassan a játék végre megindult. Mindenki bujkált a fák mögé, futkostak és egymásra fogták fegyvereiket. Hirtelen két zöld termett előttem. Az egyik rám fogta a fegyvert, a másik jobbnak látta, szeretett kövüket védeni, mert már négy elvtársam ólálkodott körülötte. A velem szemben lévő zöld, egy kissé kövér, ügyetlen fiú volt. Társa hirtelen mozdulatára szegezte figyelmét, nem törődve azzal, hogy a kezéből kiforgattam a fegyvert. Fel se fogta mi történik már ki is esett. Tovább settenkedtem. Miközben a társaim elterelték a figyelmet a zöldeknél, én a kő mögött próbáltam szerencsét. Csalódtam aznap a zöldekben... Hátul mindössze egyetlen egy árva fiú védte a követ. Mosolyogva nyomtam a fegyvert az állkapcsához. Tilos volt ugyan, de jól esett. Láthatóan meghökkent. Röhögve löktem arrébb, miközben a társai még mindig nem vették észre a jelenlétem. A fiú viszont felfogta végre hogy mi történik és segítséget hívott, miközben velem próbált harcolni. Felesleges volt, mire segítettek volna, már megfogtam a követ. A társaim ujjongani kezdtek. Gratuláltak nekem, miközben én még mindig a kitörő röhögőgörcs ellen küszködtem.
- Fejlődsz Richardson! - fogott kezet velem Campbell hadnagy
Elégedetten sétáltam az öltöző felé. Felvettem a egyenruhámat és nagyteremhez siettem. Két perc múlva ebéd lesz. Farkas éhes vagyok!
Az örömöm hamar elszállt mikor megláttam őt... Megfeledkeztem róla, ezért kissé érdekesen reagáltam mikor a tekintete találkozott az enyémmel. Harry arcán látszott, hogy eléggé agyal valamin. Idegesen babrált ujjaival, ajkába harapott. Megindult felém, de mikor léptem egyet az egyik üres asztal felé, valamiért ő is leült. Lehet csöppnyi sokkot kaphatott reggel vagy valamivel jól fejbe vágták a kiképzésen. Kicsit megrémültem, mégis mit akarhat nekem mondani. Próbáltam nem figyelni rá. Megnéztem a mai ételt. Hús... kitudja minek a húsa, vagy milyen része... hús. Meg az egy hetes penészes kenyérből is maradt még... Hát Rochell... ma diétázol! Sóhajtva megpakoltam a tálcámat a húsnak nevezett moslékkal és leültem a kiszemelt asztalhoz. Barátkozni próbáltam az előttem lévő étellel. Olyan éhes voltam, hogy akár a sarokban lévő bogarakat is élve megettem volna. Hirtelen valaki hanyagul az asztalra dobta a saját adagját és leült elém. A falat is megakadt a torkomon, mikor zöld íriszével találtam szembe magam. Az egyenruhához tartozó sapka alatt, göndör fürjei rakoncátlanul kukucskáltak ki. Egy ideig csak reakciómat figyelte én pedig az övét. Többször szóra nyitotta száját, motyogott valami "szia" félét és kényelmetlenül fészkelődött a széken.
- Mi-miért álltál ki mellettem? - nyögte ki. Hangján hallatszott hogy megviselte valami
- Miért érdekel? - vágtam rá
- Azt mondták te se-segítesz majd nekem. - dadogta
- Összezavartak, igaz? - a villámat a tálca szélére helyeztem, érdeklődve figyeltem Harryt
- Az nem kifejezés! - nevetett kínjában
Megsajnáltam. Borzalmas lehetett neki. Meghalt az anyja, az apja, soha nem látta még a zajló háborút, és még ki is készítik az itteniek. Ha gyerek lenne, nem lenne annyira durva ami vele történik, de ő leélt egy életet úgy, hogy nem tudta mit kell tenni ha bekopog nála a kegyetlen sors. Bólogatva mellé ültem és a vállára tettem a kezem.
- Segítek. - mosolyogtam
Harry még mindig nevetett. Ki tudja mi zajlik le benne. Kicsit megkönnyebbült mikor rámosolyogtam.
Megszólalt a harang, ami azt jelentette, hogy vissza kell mennünk. Harryvel együtt hagytuk el az épületet. Kitágult szemekkel figyelte a feladatsorokat.
- Ha nem voltál katona, akkor rendes suliba jártál? - kérdeztem
- Nem. Magánsuliba. Anyám tanító volt.
- Akkor gondolom nem voltál kiképzésen sem... Valami speciális edzésen szerezted ezeket? - böktem az izmaira
- Apám volt katona. - mosolygott
- A fegyverrel tudsz bánni? - sok volt a kérdésem, de mint "felelős" muszáj volt tudnom, miben jó és miben nem.
- Az újabbakhoz kicsit értek, de a itteniek idegenek számomra. - nézett a lövőtérre
Nem sok dolgot tudok Harryről. Sosem voltak barátaim, nem tudom hogy kell szerezni. Harry az első pillanattól szimpatikusnak és érdekesnek tűnt. Sok kérdésem és mesélni valóm lenne neki, de nem hiszem hogy lesz az ilyesmikre időnk. Kicsit elszomorít a gondolat, hogy amit tudni fogok róla, csak annyi, hogy ügyetlen és kedves...

I. Section

Vége volt a napi kiképzésnek és kivételesen nem kellet plusz munkát vállalnom. A mai nap eléggé kemény volt, csak arra vágytam hogy lefürödjek és aludjak. Még az a jó, hogy vacsorát sem kaptunk, mert aki be volt osztva, nem jelent meg, ezért egész este azt kellet hallgatni hogy őt szidják.. Szegény gyerek nagyon megbánhatta..
 - Hát hiába.. nehogy már ételt is kapjunk, egy ilyen nap után.. - egy lány akivel -többek között- egy szobán osztozok és kicsit se csípem a hisztis buráját, bejött az "odúnkba" az alattvalóival.
Kész csoda hogy egy katonai árvaházban is vannak ilyen plázacicák.. Oké, én sem örülök, hogy nincs kaja, de az a legkisebb problémám..  

 ××××××

 Este takarodó után, valamiért, akármennyire is fáradt voltam, nem bírtam aludni. Ilyenkor minden apró neszt hallok és minden porszem tökéletesen kirajzolódik, szemem világának. Akár egy macska.. Ijesztő, de ilyenkor olyan, mintha egy másik világban lennék. Ez egy különleges adottságom lehet.
 Lehetett vagy fél tíz, mikor majdnem bealudtam.. de a folyosóról hangok szűrődtek, a szobánkba. Régen keveredtem már bajba, ennek örültem is, de valamiért most felkeltem és hallgatózni kezdtem.

 - Szóval.. azt mondja Cochemben tartózkodnak olyan foglyok, akik már 10 éve eltűntek? Lehetetlen..
 - Tegnap kaptunk erről egy jelentést.
 - Ez akkor sem lehetséges kérem.. Németországban az átlag szerint a foglyok, maximum 3 évig maradnak életben.. A rabszolgák meg legfeljebb 5-6 évig.
 - Én azért utánanézek. Sok rokonom veszett oda 10 éve Németország felé.

Ezután nem hallottam semmit... Ez épp elég volt hogy fölfogjam, talán a szüleim is ott lehetnek..
Rég éreztem már ilyet, de felcsillant a remény apró szikrája a szívemben. Ennek nem kellet volna bekövetkeznie. Ha reménykedni kezd az ember, csak az lesz belőle, hogy hatalmasat esik pofára. Viszont a kaland is hiányzott. Változást akartam. Mást nem odaveszek, de legalább megpróbálom.

×××Másnap×××

Szokásos napirend, szokásos ordibálás, szokásos nyafogás, szokásos puskaszó.. Mint minden..egyes..nap.. Most is hamarabb kész lettem mint a többiek, de nem volt kedvem bemenni. Nézni akartam az utcát. Nézni a harcot. Ma még az sincs... király. Viszont csend volt, ami szokatlan. Túl nagy csend.. Tudtam hogy az ellenség tervez valamit. Furcsán hangozhat, hogy egy ilyen helyen unatkozik az ember.. de ha már 10 hosszú-hosszú éve itt dekkol.. akkor sajnos egy idő után belefárad.
- Richarson! - rántotta meg a vállam egy felügyelő - Érdekesnek találja a kihalt utcát?
- Ami azt illeti.. - válaszoltam volna a költői kérdésre, de félbeszakított
- Látom ma igencsak beszédes kedvében van kérem.. Meglátjuk, így marad-e ez ha megcsinálta még 3x az akadálypályát... - más a helyemben igazságtalannak találná.. de én szerettem az akadálypályákat - Nem hallja? MOST!
Megráztam a fejem, majd odafutottam a pálya elejéhez. Ami szomorú volt, az az, hogy mire végigmegyek az akadályokon, eltelik másfél óra. Szóval a vacsorának ma is annyi..

Szakadt az eső, én pedig alig vártam hogy lefeküdjek. Miután végre a végére értem, lezuhanyoztam és gyorsan az ágyra vetettem magam. Álmomban megtaláltam anyát és apát.. szép is volt, amíg fel nem riadtam, valami hatalmas csörömpölésre. Felültem és körbenéztem a szobámban. Semmi.. Aztán, nehezen, de lehunytam a szemem. Viszont mikor már majdnem elaludtam volna, újból hallottam valamit. Biztos kint verekszik valaki... -gondoltam magamba. Viszont emberi hangokat nem hallottam, csak egyet.. Kómásan másztam ki az ágyamból. Kíváncsi voltam ki lehet az. A nap már kezdett előbújni, így féltem hogy netán meglát egy őr. Óvatosan, halk léptekkel siettem oda az ablakhoz. Egy fiú volt. Ügyetlenül botladozott össze-vissza. Talán megsérült. Jó volna azt mondani hogy csak részeg. Viszont, ahogy a nap halvány fénye egészében megvilágította a srácot, látszott hogy kutya baja, legfeljebb zavarodott lehet. De az árvaház környékén, igencsak akad egy-két csapda szerteszét. A fiú csak bujkálni akart, de fogalma sem volt a szerencsétlennek, hogy épp egy kisebb csapda felé tart. Még én is megmosolyogtam ahogy rohangászott az utcán. Nyilván eddig gőze sem volt a háború fogalmáról. Kicsit megsajnáltam. Ha most az a 8 éves pici lány lennék, odakiáltanék neki, hogy vigyázzon. De sajnos mint mondtam.. senkiben nem lehet bízni. Talán ő is a "gonosz"-hoz tartozik. Sosem lehet tudni.. A fiú bele is lépett az említett kelepcébe. Azt viszont már nem tudtam, nem is akartam végignézni. Meglehet, hogy nem esett baja. De nem értem.. miért is érdekel ez engem?

Visszafeküdni már nem tudtam, mivel alig 5 perc múlva ébresztés. Így hát elkezdtem az öltözködést. Most dupla időm lehetett mindenre. Az az 5 perc elég volt, hogy összekapjam magam, az elkövetkezendő pár percet pedig végiggondolkoztam. Ezúttal egy férfi jött be hozzánk ellenőrizni, amit eléggé érdekesnek találtam. Ugyanis a fiúk és a lányok külön osztályon voltak. Ebbe az is beletartozott, hogy a férfi és női tisztek is, egyaránt külön végezték feladataikat.

××××××

Az erdőből rohantam ki, ami még az árvaházhoz tartozott... elég nagy ez a terület. Visszatérve, éppen a célba lövéshez igyekeztem volna, de megpillantottam valamit a kapun kívül... vagyis valakit.
A csoporttársaim már javában odabent lövöldöztek, de én ott leragadtam. Ő volt az. A fiú. Azonnal odarohantam a főhadnagyhoz, hisz ő volt hozzám legközelebb. Elmondtam neki hogy kint van valaki. A kiképzést felfüggesztették és a fiút "kihallgatták"
- Halljam ki vagy? - szólt a hadnagy. A fiú nem válaszolt, nyilván sok volt neki ez az egész.. de lehet titkol valamit - Hogy hívnak és miért jöttél? 
- Harry! - bökte ki végül - Harold Edward Styles a nevem.
- Styles.. - a hadnagy elgondolkodott egy pillanatra - Ki küldött?
- Se-senki.. én csak..
- Mit akarsz?

- Az apám elesett a háborúban.. - látszott a fiún, hogy nehezére esik a beszéd
- Honnan valósi vagy?
- Nem tudom.
- Tessék? - az ember meglepődötten próbálta összerakni az eddig hallottakat - Hallgatlak.. - a pali a falhoz támaszkodva hallgatta tovább, a kétségbeesett fiú történetét. 

- Amióta eszemet tudom, egy hajón élek. Állandó otthonom nincsen. Anyám alig 1 éve meghalt, apám pedig 2 hete. Nem tudtam mit csináljak, ez a hely volt legközelebb... menekülni akartam. ..De nincs tapasztalatom a túlélésben..

A főhadnagyon látszott, hogy nem hatották meg Harold szavai. Nem hitt neki. Én viszont kötelességemnek éreztem, hogy segítsek ennek a fiúnak. Annak idején, nekem sem hittek. De most mégis itt vagyok... 

 - Főhadnagyúr! - kopogtam be
 - Mit akarsz? - jött ki az ajtón, nehogy véletlenül is bemenjek Harryhez

 - Hogy döntött felőle?
 - Ahhoz semmi közöd!
 - Kérem!...
 - Na jó.. halvány az esélye annak, hogy nem végezzük ki.
 - Szerintem ez a gyerek nem árthat nekünk! - állt mellém az a nő, aki engem egykoron megmentett
 - A mai világban hölgyem..
 - Adjon neki egy esélyt! - kérleltem - Vállalom érte a felelősséget!
A főhadnagy sokáig gondolkozott. Bement Haroldhoz, de ezúttal nem hallottam amit beszélnek. Gyanításom szerint, az ember felajánlotta neki hogy itt maradjon, hisz cseppet megrémült. De miután a másik lehetőséget is elárulta, miszerint meghal, Harry beadta a derekát.

Haroldot felvitték a szobájába, nekünk pedig folytatódott minden, mintha misem történt volna. Nos Rochell, ennyit arról, hogy te senkiben sem bízol meg...