Miután kirohant, azonnal fel is szívódott. Nem tudtam mire vélni ez az egészet. Miért kellet egy szó miatt elvonulnunk a tömeg elöl?
××××××
A velem egykorúak hatalmas lázban égtek. Egész nap csak edzettek. Már nem kell sok a júniusig. Általában még szeptemberben elmondják ha mennünk kell, hogy az egész év előttünk legyen a felkészülésre. De ezúttal nem adtak sok időt, pedig pont most kellet volna. Két hónapot adtak, ha nem kevesebbet. Ebbe a két kevéske hónapba bele kell sűrítenünk, a
fegyvertanulmányozást, a három nyelvet nagyjából megtanulni, edzeni
magunkat, a célterületek bemérését, a kapitányok és a fővezér
választását, a járművek leellenőrizése, megszerelése és persze Drezdától
a legrövidebb út megkeresése hazáig. Nem jönnek velünk felnőttek, de
igazi katonák lesznek velünk. A beosztásokról is döntenünk kell. Mindez egy helyszínen, egymagában is sok lenne, de nekünk ezeket háromszor
kell megcsinálnunk.
Az erdőben gyakorolgattunk éppen, mikor megszólalt a mi kürtünk, miszerint mehetünk gyűlésezni. Akik harcolni jelentkeztek, mind a bújóhelyhez rohantak. Minden nap ott tartottunk gyülekezetet. A helyiség a föld mélyén helyezkedett el. A nagy terem melletti tisztlépcsőzet alatt volt a bejárata. Labirintus jellegű volt, de nem volt nehéz eltalálni a teremhez. Csigalépcsőtől kezdve, csapóajtóig mindenen keresztül kellet menni, mire a célt elértük.
Út közben összefutottam Harryvel. Leslievel éppen az igazgatótól hoztak néhány raklap papírt. Az elmúlt pár napban, Harry eléggé feltalálta magát, talán rájött, hogy vagy összeszedi magát, vagy pedig végleg elvész.
Én vezérnek voltam jelölve, ezért nekem nem egyből a teremhez kellett menni. A labirintus rendszerben, a menekülő elágazás mellett, egy főnöki volt. A jelölteknek, vagy már kiválasztott vezetőtársaimnak elsősorban ott kellett megjelenni, hogy összeszedjük a tájékoztatókat. Egy katona volt segítségünkre. Átnézte az összegyűjtött példányokat és megvitatta velünk, ha valami tévedést vélt felfedezni.
Nem volt sok időnk minden lapot átnézni és különbféle beosztásokon agyalni.
Harry, mint újdonsült reményekkel teli harcos, közlegénynek titulálták. Nem ellenkezett, nem is tehette volna. Úgy láttam örül neki. Talán azt érezhette, hogy számítanak rá, megbíznak benne és ennek örült. Nem tudta még ekkor, milyen meló is a háború.
Az utolsó sorokon futott át a szemünk, majd hatalmas lendülettel a terembe futottunk. Nem késtünk volna el, de mi igyekeztünk. Lassan olvasták fel névsort, majd belekezdtek a mondanivalójukba.
- Mrs. Johnson sajnálattal közölte, hogy ugráshoz csak 2 diák kell közülünk. Úgy gondoltuk, erre a legalkalmasabbak Arnulfo Tonkin és Warner Buchanan. - a két fiú tisztelgett, majd mikor kimondták a "pihenj" szót, egymásra néztek. Egy kis izgatottság tükröződött a szemükben, de igyekeztek közömbösek maradni. - Viszont, Warner Buchanan nem csak erre az egy pozícióra lett jelölve, ezért később felmérjük melyikben lel magára. - apró szünetet tartott a beszélő, majd egy másik témára váltott - A helyszínekről továbbra sem tudunk sokat mondani, még nem avattak be harcukba. De úgy látszik London nyitni kezd felénk. Anglia fővárosát nem rég erős támadás érte. Elfoglaltak négy hadigépet és tíz bombázót. Az angolok sejteni se tudták, egész egyszerűen a semmiből történt minden. Nyugatról indultak a repülők, mikor feltűnt a katonáknak hogy nem kértek engedélyt a felszállásra, elkezdtek bombázni. A palota keleti oldala sérült, a város nyugati oldala több napig lángokban állt. A szakasz gyakorlatilag eltűnt, már csak hamu és némi kőoszlop áll a több száz lakóépület helyén.
Várható volt hogy éri néhány támadás a városokat mielőtt megérkezünk, senki sem lepődött meg ezen. A beszédjébe merült diák, nem véletlenül hagyta ki a támadó megnevezését. Maga a támadás nem tűnt erősnek, voltak már nagyobb bombázásban kárt ért területek.
Az ülést fél órán belül berekesztették, alig vártam hogy vége legyen. Annak ellenére, hogy hatalmas pontossággal feljegyezték, összetették és megtanulták amiket közölniük kellet, sokszor felcserélték a kifejezéseket és az ember követni se tudta a bénázásukat. Természetesen a hibázó diákokat, azonnal kitették a vezetőjelöltek közül, de ezzel semmit sem oldottak meg. Nyilvánvaló volt, hogy a háborútól megkeseredett, reménykedő egyéneket felzaklatta a tény, miszerint muszáj nekik is átélni azt, amitől annyira félnek. Nem kétség, hogy összezavarodtak, ezért hibáztak... de az ilyeneket miért jelölték vezetőnek?
Vacsoránál Warner és Arnulfo belemerültek a jelölésükbe. Tonkin nagyon szeretett extrém dolgokat csinálni... villával dartsozni, indával bungee jumpingolni, öt méteres fa tetejéről "kapj el a tudsz"-ot játszani. Éppen viccelődött az egyik poénján ami rosszul sült el, mikor Warner valami teljesen máson kezdett el nevetni.
Arnulfo vidám gyerek volt, semmit sem vett igazán komolyan. Bár ő csak két éve került ide és senki sem tudja előtte mi történt vele. A bal karján és lábán másodfokú égési sérülés nyoma virít és a szobatársai azt állítják, az egyik lábujja is hiányzik. Az arcán viszont még csak rossz emlék jele sem észrevehető.
Warner félelmetesen komoly tekintete sohasem állt a helyén Fehér bőrével egy színben lévő fogai mindig látszódtak. Sosem kérdezett rá barátja éktelenkedő sebhelyeire a bal oldalán, úgy gondolta joggal nem mondta el neki. Warner úgy jött ide, mint aki tényleg átélte a háború borzalmait. Azt gondolta a szörnyűségek után, minimum az ha megtanulja megvédeni ezeket a dolgokat olyanoktól, akik nem érdemlik meg. Ha ezt a példát követte volna, most a vezetőkkel egyenrangban osztozna. Barátja viszont egy másik útra terelte. A felejtésre... és ez mindkettőjüknek jó.
Harry észrevette, hogy őket stírölöm ezért megszólalt.
- Megérdemli. - nézett a nevetgélő fiúkra
- Hogy érted? - fordultam felé értetlenkedve
- Itt sajnáltatom magamat a semmiért, miközben belegondolni se merek, miken mehetett keresztül. - talán direkt mondta harmadik személyben és nem többesszámban. Kíváncsi volt mit hiszek, kiről beszél. De igazából mindkettőre igaz volt amit mondott
- Mit érdemelnek meg? - végre leesett mire akart kilyukadni
- Azt, hogy egész nap azon agyaljanak, "vajon hol érek holnap földet?".
Harry és én, szó nélkül is megértettük egymást. Tudtam mire gondol, de valamit nem értettem.
- Mi van ha az jár majd a fejükben, hogy "vajon túl élem a holnapot?".
- ...Akkor nem érdemlik meg. - Harry drámaian felállt és eltűnt.
Egész este Harry észjárásán agyaltam. Nem állt össze a kép. Most célozni akart valamire? Talán csak elgurult a gyógyszere? Vagy okosabb ez a gyerek, mint bárki gondolná? Vagy csak egyszerűen túlreagálom.
Másnap megint iskolanap következett, kicsit lefárasztott. A nagyok közül is voltak analfabéták, meg kisokoskák. Én meghúzódtam a sarokban, betűket irkáltam és olvasgattam azokat a könyveket, amiket el akartak égetni. Hallgattam a tanár türelmetlenkedő, lenéző hangját. Londonról tartott kis beszámolót, ami nem keltette fel a figyelmemet. Miután meguntam a firkálást, elkezdtem nézni a társaim arckifejezését. Valaki örült, mert nem kellet fizikai munkát csinálniuk. Valaki unatkozott, mert már sokadjára hallja a történetet. Valaki koncentrált arra, hogy figyeljen, de jobban figyelt a koncentrálásra. Valaki pedig tényleg magába szippantotta az összes információt. Néhány gyerek pedig idegesen kapkodta a lábát, várta hogy vége legyen. A lányok közül néhányan olvasgattak, mint én. Na és ott volt Harry. Látszott rajta, a kimerültség és az, hogy mennyire igyekszik ezt leplezni. Készen volt minden váratlan fordulatra. Figyelt a tanár mondókájára, de nem vitte túlzásba. Agyalt valami máson is, mert gyakran elbambult. Néha rám pillantott, vissza a tanárra, elgondolkodott valamin, majd rázni kezdte a fejét.
Meglepően méregettem a diákok arcát, mert mindegyikről le lehetett olvasni valamit... és ez nem volt jó. Ha egy katona kimutatja érzelmeit, gyengének titulálják. Sőt, ő maga elárulja a gyenge pontját. Ezeknek az embereknek robot módjára kéne, tisztelegve hallgatni és tenni amit mondanak nekik. Össze szűkült szemekkel néztem körül a helyiségben, az ifjú harcosok között és kimeredtem az ablakra. Mi történt?
Sokáig nézelődtem kifelé, de megéreztem hogy a tanár hamarosan észrevesz, ezért rá esett a tekintetem. Éreztem azt is, hogy Harry jó ideje figyel, de mire odanéztem volna felé, már hűlt helye volt. Kerestem a szememmel, de nem találtam.
- Min gondolkoztál? - suttogta. Oldalra kaptam a tekintetem és ott ült már mellettem
- Szokásos észrevételek... - vontam vállat, mintha nem vettem volna furcsának, hogy ott termett - Te min agyaltál?
- Gyenge vagyok. Mármint, nem olyan mint egy... katona.
- Ezen tudunk segíteni. - mosolyogtam
Amióta találkoztunk Harryvel, soha nem tudtunk úgy beszélni egymással, hogy igazán értsük is a másik logikáját.
...Most végre először alaposan meg tudtam nézni Harryt. Az egyenruha félelmetesen jól állt neki. A sapka alól kikandikált néhány rakoncátlan fürtöcske, amiket néha megigazított. Szeme zöld volt, de ha megvilágította a nap, szürkének tűnt. Ülve egy fejjel volt magasabb nálam, pedig kicsit görnyedt volt. A kezei elég nagyok voltak, de jobban érdekeltek a mély csikarásai és a csuklóján az égési sérülés. Észrevette hogy a kezét nézem, ezért lejjebb húzta az egyenruha ujját. Felnéztem rá, kicsit szomorkás volt, de mikor összenéztünk mosolygott és legyintett egyet. Az égés még egész frissnek tűnt... lehet a kihallgatáson történt valami, vagy még akkor sérült meg, mikor vándor életmódot folytatott.
- Ne törődj vele, nem komoly! Biztos neked is vannak sérüléseid.
- Vannak persze, de egy égés komoly, Harry!
- Ez még nem az.
- Megnézhetem? - igazából az érdekelt, hogyan szerezte, de nem akartam tapintatlan lenni
- Öhm ne-nem tudom... - szorított egy kicsit a ruhanemű ujja szegélyén
A kezére tettem az enyémet, ezért kicsit lazított rajta, majd kissé félre húztam a mancsát, aztán a textil anyagot is felhúztam. Meglepődésemre nem csak a csuklóján volt égés, hanem az alkarján végig, ami friss volt. A felkarján is láttam hegeket, valószínűleg a válláig tartottak. Nem tudtam eldönteni, hogy tűzzel égett meg, savval, forróvízzel vagy talán viasszal, de mind a három eszembe jutott róla.
- Hosszú történet... - Harry tudta hogy kíváncsi vagyok az égése múltjára, de ha valaki így kezd egy történetet elmesélni, nem biztos hogy elakarja mondani
- Nem muszáj még elmondanod, de tudom hogy elfogod. Bízhatsz bennem! - néztem a szemébe
Mivel a tanóránk még javában tartott, muszáj volt befejeznünk a csevegést. Harry keresett magának egy könyvet és olvasgatni kezdte, de láttam hogy a sorok követése közben, teljesen máson filózott. A végén már öt oldalt elolvasott, pislogott egyet és látszott hogy nem emlékszik mit olvasott, ezért letette az irományt és a tanárt figyelte.
Leslie egy papírlapra jegyzetelt néhány mondatot, amit fontosnak vélt, majd a nap végén átolvasgatta ezeket és valamit rajzolt. Ennek a fiúnak a háború volt a szenvedélye úgy, hogy akár a veszte is lehetne.
Végre eljött a vacsoránk ideje, vagyis vége volt az óránknak. Az egész napot kibírtuk egy reggelivel... kicsit állatok módjára vonultunk a nagyterembe.
Kint hatalmas vihar tombolt, ami nem meglepő. Holnap nyugodt szívvel süllyedhetünk a sárba.
- Azért az jó volt, mikor a tanár az óra közepén átcsapott latinba. - jegyezte meg Harry mikor a villáját az ételébe bökte
- Leslie nagyon örülhetett neki. Én valahogy megtanultam a nyelvet.
- Én is, de szegény kölyök nem... Pedig latinul mondta a legtöbb kulcsfontosságú tényt.
- Majd lefordítom neki a gyűlésen. - néztem az említett fiúra, aki tényleg idegesnek tűnt
Az éjszaka folyamán sok mindenen elgondolkoztam. Örültem hogy Harryvel kezdek jóba lenni, bár nem értem miért ilyen fontos ez számomra.
Furcsa volt nekem, hogy tíz év után ennyire megváltozott a háború fogalma... sokan nem veszik komolyan, hogy bármelyik nap megtudhatják milyen is az igazi harc íze... és ez fájt.
Az erdőben gyakorolgattunk éppen, mikor megszólalt a mi kürtünk, miszerint mehetünk gyűlésezni. Akik harcolni jelentkeztek, mind a bújóhelyhez rohantak. Minden nap ott tartottunk gyülekezetet. A helyiség a föld mélyén helyezkedett el. A nagy terem melletti tisztlépcsőzet alatt volt a bejárata. Labirintus jellegű volt, de nem volt nehéz eltalálni a teremhez. Csigalépcsőtől kezdve, csapóajtóig mindenen keresztül kellet menni, mire a célt elértük.
Út közben összefutottam Harryvel. Leslievel éppen az igazgatótól hoztak néhány raklap papírt. Az elmúlt pár napban, Harry eléggé feltalálta magát, talán rájött, hogy vagy összeszedi magát, vagy pedig végleg elvész.
Én vezérnek voltam jelölve, ezért nekem nem egyből a teremhez kellett menni. A labirintus rendszerben, a menekülő elágazás mellett, egy főnöki volt. A jelölteknek, vagy már kiválasztott vezetőtársaimnak elsősorban ott kellett megjelenni, hogy összeszedjük a tájékoztatókat. Egy katona volt segítségünkre. Átnézte az összegyűjtött példányokat és megvitatta velünk, ha valami tévedést vélt felfedezni.
Nem volt sok időnk minden lapot átnézni és különbféle beosztásokon agyalni.
Harry, mint újdonsült reményekkel teli harcos, közlegénynek titulálták. Nem ellenkezett, nem is tehette volna. Úgy láttam örül neki. Talán azt érezhette, hogy számítanak rá, megbíznak benne és ennek örült. Nem tudta még ekkor, milyen meló is a háború.
Az utolsó sorokon futott át a szemünk, majd hatalmas lendülettel a terembe futottunk. Nem késtünk volna el, de mi igyekeztünk. Lassan olvasták fel névsort, majd belekezdtek a mondanivalójukba.
- Mrs. Johnson sajnálattal közölte, hogy ugráshoz csak 2 diák kell közülünk. Úgy gondoltuk, erre a legalkalmasabbak Arnulfo Tonkin és Warner Buchanan. - a két fiú tisztelgett, majd mikor kimondták a "pihenj" szót, egymásra néztek. Egy kis izgatottság tükröződött a szemükben, de igyekeztek közömbösek maradni. - Viszont, Warner Buchanan nem csak erre az egy pozícióra lett jelölve, ezért később felmérjük melyikben lel magára. - apró szünetet tartott a beszélő, majd egy másik témára váltott - A helyszínekről továbbra sem tudunk sokat mondani, még nem avattak be harcukba. De úgy látszik London nyitni kezd felénk. Anglia fővárosát nem rég erős támadás érte. Elfoglaltak négy hadigépet és tíz bombázót. Az angolok sejteni se tudták, egész egyszerűen a semmiből történt minden. Nyugatról indultak a repülők, mikor feltűnt a katonáknak hogy nem kértek engedélyt a felszállásra, elkezdtek bombázni. A palota keleti oldala sérült, a város nyugati oldala több napig lángokban állt. A szakasz gyakorlatilag eltűnt, már csak hamu és némi kőoszlop áll a több száz lakóépület helyén.
Várható volt hogy éri néhány támadás a városokat mielőtt megérkezünk, senki sem lepődött meg ezen. A beszédjébe merült diák, nem véletlenül hagyta ki a támadó megnevezését. Maga a támadás nem tűnt erősnek, voltak már nagyobb bombázásban kárt ért területek.
Az ülést fél órán belül berekesztették, alig vártam hogy vége legyen. Annak ellenére, hogy hatalmas pontossággal feljegyezték, összetették és megtanulták amiket közölniük kellet, sokszor felcserélték a kifejezéseket és az ember követni se tudta a bénázásukat. Természetesen a hibázó diákokat, azonnal kitették a vezetőjelöltek közül, de ezzel semmit sem oldottak meg. Nyilvánvaló volt, hogy a háborútól megkeseredett, reménykedő egyéneket felzaklatta a tény, miszerint muszáj nekik is átélni azt, amitől annyira félnek. Nem kétség, hogy összezavarodtak, ezért hibáztak... de az ilyeneket miért jelölték vezetőnek?
Vacsoránál Warner és Arnulfo belemerültek a jelölésükbe. Tonkin nagyon szeretett extrém dolgokat csinálni... villával dartsozni, indával bungee jumpingolni, öt méteres fa tetejéről "kapj el a tudsz"-ot játszani. Éppen viccelődött az egyik poénján ami rosszul sült el, mikor Warner valami teljesen máson kezdett el nevetni.
Arnulfo vidám gyerek volt, semmit sem vett igazán komolyan. Bár ő csak két éve került ide és senki sem tudja előtte mi történt vele. A bal karján és lábán másodfokú égési sérülés nyoma virít és a szobatársai azt állítják, az egyik lábujja is hiányzik. Az arcán viszont még csak rossz emlék jele sem észrevehető.
Warner félelmetesen komoly tekintete sohasem állt a helyén Fehér bőrével egy színben lévő fogai mindig látszódtak. Sosem kérdezett rá barátja éktelenkedő sebhelyeire a bal oldalán, úgy gondolta joggal nem mondta el neki. Warner úgy jött ide, mint aki tényleg átélte a háború borzalmait. Azt gondolta a szörnyűségek után, minimum az ha megtanulja megvédeni ezeket a dolgokat olyanoktól, akik nem érdemlik meg. Ha ezt a példát követte volna, most a vezetőkkel egyenrangban osztozna. Barátja viszont egy másik útra terelte. A felejtésre... és ez mindkettőjüknek jó.
Harry észrevette, hogy őket stírölöm ezért megszólalt.
- Megérdemli. - nézett a nevetgélő fiúkra
- Hogy érted? - fordultam felé értetlenkedve
- Itt sajnáltatom magamat a semmiért, miközben belegondolni se merek, miken mehetett keresztül. - talán direkt mondta harmadik személyben és nem többesszámban. Kíváncsi volt mit hiszek, kiről beszél. De igazából mindkettőre igaz volt amit mondott
- Mit érdemelnek meg? - végre leesett mire akart kilyukadni
- Azt, hogy egész nap azon agyaljanak, "vajon hol érek holnap földet?".
Harry és én, szó nélkül is megértettük egymást. Tudtam mire gondol, de valamit nem értettem.
- Mi van ha az jár majd a fejükben, hogy "vajon túl élem a holnapot?".
- ...Akkor nem érdemlik meg. - Harry drámaian felállt és eltűnt.
Egész este Harry észjárásán agyaltam. Nem állt össze a kép. Most célozni akart valamire? Talán csak elgurult a gyógyszere? Vagy okosabb ez a gyerek, mint bárki gondolná? Vagy csak egyszerűen túlreagálom.
Másnap megint iskolanap következett, kicsit lefárasztott. A nagyok közül is voltak analfabéták, meg kisokoskák. Én meghúzódtam a sarokban, betűket irkáltam és olvasgattam azokat a könyveket, amiket el akartak égetni. Hallgattam a tanár türelmetlenkedő, lenéző hangját. Londonról tartott kis beszámolót, ami nem keltette fel a figyelmemet. Miután meguntam a firkálást, elkezdtem nézni a társaim arckifejezését. Valaki örült, mert nem kellet fizikai munkát csinálniuk. Valaki unatkozott, mert már sokadjára hallja a történetet. Valaki koncentrált arra, hogy figyeljen, de jobban figyelt a koncentrálásra. Valaki pedig tényleg magába szippantotta az összes információt. Néhány gyerek pedig idegesen kapkodta a lábát, várta hogy vége legyen. A lányok közül néhányan olvasgattak, mint én. Na és ott volt Harry. Látszott rajta, a kimerültség és az, hogy mennyire igyekszik ezt leplezni. Készen volt minden váratlan fordulatra. Figyelt a tanár mondókájára, de nem vitte túlzásba. Agyalt valami máson is, mert gyakran elbambult. Néha rám pillantott, vissza a tanárra, elgondolkodott valamin, majd rázni kezdte a fejét.
Meglepően méregettem a diákok arcát, mert mindegyikről le lehetett olvasni valamit... és ez nem volt jó. Ha egy katona kimutatja érzelmeit, gyengének titulálják. Sőt, ő maga elárulja a gyenge pontját. Ezeknek az embereknek robot módjára kéne, tisztelegve hallgatni és tenni amit mondanak nekik. Össze szűkült szemekkel néztem körül a helyiségben, az ifjú harcosok között és kimeredtem az ablakra. Mi történt?
Sokáig nézelődtem kifelé, de megéreztem hogy a tanár hamarosan észrevesz, ezért rá esett a tekintetem. Éreztem azt is, hogy Harry jó ideje figyel, de mire odanéztem volna felé, már hűlt helye volt. Kerestem a szememmel, de nem találtam.
- Min gondolkoztál? - suttogta. Oldalra kaptam a tekintetem és ott ült már mellettem
- Szokásos észrevételek... - vontam vállat, mintha nem vettem volna furcsának, hogy ott termett - Te min agyaltál?
- Gyenge vagyok. Mármint, nem olyan mint egy... katona.
- Ezen tudunk segíteni. - mosolyogtam
Amióta találkoztunk Harryvel, soha nem tudtunk úgy beszélni egymással, hogy igazán értsük is a másik logikáját.
...Most végre először alaposan meg tudtam nézni Harryt. Az egyenruha félelmetesen jól állt neki. A sapka alól kikandikált néhány rakoncátlan fürtöcske, amiket néha megigazított. Szeme zöld volt, de ha megvilágította a nap, szürkének tűnt. Ülve egy fejjel volt magasabb nálam, pedig kicsit görnyedt volt. A kezei elég nagyok voltak, de jobban érdekeltek a mély csikarásai és a csuklóján az égési sérülés. Észrevette hogy a kezét nézem, ezért lejjebb húzta az egyenruha ujját. Felnéztem rá, kicsit szomorkás volt, de mikor összenéztünk mosolygott és legyintett egyet. Az égés még egész frissnek tűnt... lehet a kihallgatáson történt valami, vagy még akkor sérült meg, mikor vándor életmódot folytatott.
- Ne törődj vele, nem komoly! Biztos neked is vannak sérüléseid.
- Vannak persze, de egy égés komoly, Harry!
- Ez még nem az.
- Megnézhetem? - igazából az érdekelt, hogyan szerezte, de nem akartam tapintatlan lenni
- Öhm ne-nem tudom... - szorított egy kicsit a ruhanemű ujja szegélyén
A kezére tettem az enyémet, ezért kicsit lazított rajta, majd kissé félre húztam a mancsát, aztán a textil anyagot is felhúztam. Meglepődésemre nem csak a csuklóján volt égés, hanem az alkarján végig, ami friss volt. A felkarján is láttam hegeket, valószínűleg a válláig tartottak. Nem tudtam eldönteni, hogy tűzzel égett meg, savval, forróvízzel vagy talán viasszal, de mind a három eszembe jutott róla.
- Hosszú történet... - Harry tudta hogy kíváncsi vagyok az égése múltjára, de ha valaki így kezd egy történetet elmesélni, nem biztos hogy elakarja mondani
- Nem muszáj még elmondanod, de tudom hogy elfogod. Bízhatsz bennem! - néztem a szemébe
Mivel a tanóránk még javában tartott, muszáj volt befejeznünk a csevegést. Harry keresett magának egy könyvet és olvasgatni kezdte, de láttam hogy a sorok követése közben, teljesen máson filózott. A végén már öt oldalt elolvasott, pislogott egyet és látszott hogy nem emlékszik mit olvasott, ezért letette az irományt és a tanárt figyelte.
Leslie egy papírlapra jegyzetelt néhány mondatot, amit fontosnak vélt, majd a nap végén átolvasgatta ezeket és valamit rajzolt. Ennek a fiúnak a háború volt a szenvedélye úgy, hogy akár a veszte is lehetne.
Végre eljött a vacsoránk ideje, vagyis vége volt az óránknak. Az egész napot kibírtuk egy reggelivel... kicsit állatok módjára vonultunk a nagyterembe.
Kint hatalmas vihar tombolt, ami nem meglepő. Holnap nyugodt szívvel süllyedhetünk a sárba.
- Azért az jó volt, mikor a tanár az óra közepén átcsapott latinba. - jegyezte meg Harry mikor a villáját az ételébe bökte
- Leslie nagyon örülhetett neki. Én valahogy megtanultam a nyelvet.
- Én is, de szegény kölyök nem... Pedig latinul mondta a legtöbb kulcsfontosságú tényt.
- Majd lefordítom neki a gyűlésen. - néztem az említett fiúra, aki tényleg idegesnek tűnt
Az éjszaka folyamán sok mindenen elgondolkoztam. Örültem hogy Harryvel kezdek jóba lenni, bár nem értem miért ilyen fontos ez számomra.
Furcsa volt nekem, hogy tíz év után ennyire megváltozott a háború fogalma... sokan nem veszik komolyan, hogy bármelyik nap megtudhatják milyen is az igazi harc íze... és ez fájt.
